Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

A HONFOGLALÁSKOR RÉGÉSZETÉNEK ÖTVEN ÉVE 303 A köznépi sírok állatcsont amulettjeit ongonnak vélte, az állatősök segítőszellemeinek, akiknek képét viselték az előkelő asszonyok hajfonatkorongjaikon. Bár az ongonok a közvetlen elődök emberbábúi, a kis amulettek magyarázata nyilván a segítő szellemek hitében gyökerezik. Felfedezte és értelmezte a halotti szemfedőre tett lemezkék maradványait, bár ősiségükben tévedett, viszont nem épített rá egy őstörténeti koncepciót, mint Fodor I. tette. Benkő M. déli eredetüket bizonyította, bár a turkesztáni előképekkel ő is etnikus eredetet sugallt. Valószínű ugyanakkor, hogy a halotti szemfedőre tett lemezkéket később pénzekkel helyettesítették, s ennek a talán megkersztényesített szokásnak nyomaival találkozunk temetőinkben a szemre és szájra tett halotti obolusok esetében, Ártándon viszonylag sokszor. Ettől függetlenül az obolus adás szokást többféleképpen is interpretálták. Dienes a samanisztikus világkép emlékének tartja növényi mintás hajfonatkorongok ábrázolásait, melyeket a világfa vagy életfa ábrázolásainak vél. Ugyanezekről a díszítésekről László Gy. úgy gondolja, hogy csupán palmettalevelekből szerkesztett virágcsokrok, és emlékeinken nyoma sincs az életfának, amilyen pl. a mokrini avar tégelyen látható. Néhány elvont ábrázolású korong alapján Dienes mégis a honfoglaláskori életfa ábrázolások létezése mellett voksol. A másvilág hét rétegének átjárására gondolt a sírokban héttől fogyó számban lelt nyílcsúcsok magyarázatában. László ebben rangsort látott, de miként magyarázzuk a nyolc nyílcsúcsot? Magam két ízben foglalkoztam a honfoglaláskori hitvilág és vallás kérdéseivel. Előbb a temetkezési szokásokban megfigyelhető archaikus vonásokat próbáltam értelmezni, a történeti rétegeket megállapítani a totemizmustól a sámánizmusig. Egy rendkívüli lelet előkerülése kapcsán (az ukrajnai Szubboticán, az Ingül folyó közelében) magát szinkretisztikus vallásunkat vizsgáltam. Ebben új értelmet nyert a bezdédi tarsolylemez keresztje, a keresztet ölelő életfája, és az életfa tetején levő szenmurv valamint egy másik csodás állat is. A szubboticai lelet csatja magát az Istent ábrázolja „törökülésben", azaz iráni módon, az öv veretein pedig génius-angyalok és az iráni ábrázolások zenészei jelennek meg. Ezek az ábrázolások átvezetnek a honfoglaláskori művészet kérdéseihez. Fettich N. majd László Gy. a vezető- és a középréteg hagyatékára alapozták elemzéseiket. A helyzet a mai napig sem változott, fjedig ma már tudjuk, hogy a magyarság nagy köznépi tömegekkel is rendelkezett. Mindketten megegyeztek abban, hogy a honfoglaló magyarság művészete nem népművészet. Nincs terünk felsorolni művészi tárgyaink sorát, szólnunk kell azonban az értelmezési kísérletekről. Szinte azonos időpontban íródott, ill. jelent meg négy munka is e témában. A legnagyobb szabású László Gy. müve. Árpád magyarjainak művészetét, akiket egyértelműen a második magyar honfoglalás népének tart, a Fettich által tarsolylemezesnek nevezett művészeti körrel azonosítja. Ennek alapmotívuma a végelen hálóba szerkeszthető növényi mintakincs, a palmetta. László szerint első megfogalmazói a késői szaszanida hagyományokat felhasználó mohamedán ötvösök, talán kabarok, akik a magyar vezetőréteg igényeit elégíti ki. Ezáltal válik ez magyar és nem kabar művészetté. László szerint a magyar „növénydíszes" nép volt, szemben a késő avar állatábrázolásokat kedvelő néppel, az első magyar honfoglalás népével, akiktől az exogámia révén került Árpád magyarjaihoz a kevés állatábrázolás, az is főként a nőkhöz. Nagyon fontos László Gyulának éppen az állatábrázolások ritkaságából leszűrt meg-