Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

282 M ESTERHÁZY KÁROLY csomagolópapírról volt szó, melyet akkoriban közhasznú célra használtak a mellékhelyiségben. A feljelentő köztiszteletben álló művészettörténész hölgy volt). A különböző tudású, újsütetű, de fejlődőképes csatlakozók viszont roppant karriert futottak be. A honfoglaló magyarok régészeti kutatásának alapelveit Molnár Erik fogalmazta meg a Régészeti és Művészettörténeti Társulat „tisztújító" ülésén. Fő célul a szép tárgyak egyoldalú művészeti értékelésével szemben a magyar agrártörténet és agrártechnika kutatását jelölte meg. Ennek megfelelően indult meg a magyar telep, azaz falukutatás és a „dolgozó nép" emlékeinek kutatása. Ez az akkori felfogás szerint a szegény, soros temetők, egyben a szlávok emlékeinek feltárását jelentette, amely nagyon előnyös politikai programnak is látszott. Bár a honfoglalás kor kutatóinak akkori tevékenységét e politikai célkitűzés alaposan korlátozta, másrészt viszont hasznos volt. Összességében új vonalat jelölt ki a honfoglalás kor és az Árpádkor kutatásában. Megkezdődött a „szláv" népesség hagyatékának, a szegényes soros temetőknek teljes feltárása. A sors iróniája, hogy az első „szláv" temetőt a Somogy megyei Fiad falu határában, egy a 15. században elnéptelenedett törzsnévi faluban, Kérpusztán tárták fel, 1950-5l-ben. Ezt követte 1952-54 között a halimba-cseresi ásatás. Szerencsére, a halimbai temető feldolgozása már egy új korszakra esett, s nem szláv temetőként közölték, mint a kérpusztait. A korszak szláv hegemonizmusának jele volt a nagy sírszámú temetőket és a hozzájuk tartozó nagy falvakat szlávnak tekinteni, míg a magyarok kis temetőihez csakis kis települések tartozhattak. A változás jelei előbb szórványosan, majd 1956-ban hirtelen jelentek meg, s ez nyilván a valamivel korábbi politikai enyhülésre (1953) vezethető vissza. Az ELTE Régészeti tanszékén honfoglaló magyar témájú szakdolgozat (Dienes), és 10-11. századi köznépi temető feldolgozása kezdődött (B. Mikes K.) Szőke Béla már 1954-ben, Török Gyula, Megay Géza, Dienes István 1956-ban, Patay Pál 1957-ben jelentet meg honfoglaláskori sírleleteket, temetőket. Az új szelekkel merült fel a 10-11. századi sírleletek kiadásának terve is. A honfoglalás kor megújhodása azonban akkor kezdődött, amikor 1957-ben végre László Gyulát kinevezték az ELTE Régészeti tanszékére tanárnak. Az igaz, hogy addig is ő tartotta a honfoglaláskori studiumokat a kevés számú egyetemi hallgató számára, ettől kezdve azonban néhány éven át tíz körül volt a felvett hallgatók száma, s ezek közül mindig akadt kettő-három, aki az avarokat vagy a honfoglaló magyarokat választotta kutatási témájául. László Gyula is többet foglalkozhatott hallgatóival. Egymás után adta ki szakdolgozatnak a honfoglaláskori témákat, korábbi ötleteit pedig sorra írták meg önálló dolgozatban az egykori tanítványok. Ekkortól vált nyilvánvalóvá, hogy kezdenek egy olyan műhely vagy iskola alapjai létrejönni, amely a korábbi ún. Alföldi iskolától lényegesen különbözve, a témák megjelölésével, bővebb választási lehetőséggel nagyobb szabadságot biztosított a hallgatóknak. A László-tanítványokon kívül maradandó alkotásokkal írta be nevét a honfoglaláskori kutatásba is Gsallány Dezső, aki nyolc évi kényszerű pékmunka után a nyíregyházi múzeumba került. A megújulást két nagyhatású mű is segített sikerre vinni. 1958-ban megjelent, majd 1959-ben újra nyomták Györffy György tanulmányát a 10. századi átalakulásról. E mű közvetlen régészeti vonatkozása az utolsó fejezet volt, amelyben kifejtette