Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

278 M ESTERHÁZY KÁROLY A család szűkebben vett életét (születés, névadás, nevelés, házasság) mind néprajzi adatokkal elevenítette meg, ritkábban használt hozzá történeti vagy régészeti adatokat. Máig is helyesnek bizonyult megfigyelések mellett (pl. az életfordulók népi szokásai sokban hasonlítanak egymásra, születési és temetkezési szokások rokonsága a lakodalmi szokásokkal és ezek régészeti vetülete a díszes temetési öltözet, a hozományként kapott rozettás lószerszámok eltemetése, lánygyermekeknél pedig a teljes felékszerezettség a szegény rétegeknél is) hibás adatok is sorakoznak (néprajzi adatokkal nem magyarázható, miért és kinek tettek a sírjába ételmellékletet-edényt, ugyanis nemcsak a nőkre jellemző). A HMNÉ harmadik fejezete (Munka, varázslat, művészet) még mindig néprajzi indíttatású, de itt sokkal több régészeti vonatkozást, megfigyelést és elemzést találunk. A munka fejezetben előbb a nők, majd a férfiak munkáját veszi sorra: előbbieknél a háziipart, szövést, fonást, nemezkészítést, főzést, a férfiaknál a vadászatot, halászatot, majd a földművelést és állattenyésztést, a mesterségek sorát. Felveti azt az ötletet, hogy a honfoglalók edényei főleg fából és bőrből lettek volna, mert nagyon kevés maradt fenn belőlük (fakupák abroncsainak vélte a székesfehérvári favödör leletet). A régészeti település kutatás a 40-es években Szabó Kálmán és Papp László késő középkori faluásatásait jelentette és az őskori telepásatásokat. 10-11. századi településrészletek ugyan ismertek voltak, de ezeket a szlávok emlékeinek tartották (káposztásmegyeri kemencék). A honfoglaláskori települések ismeretében bizonyára nem gondolt volna László Gyula sem cserépedényeink hiányára. És talán abban sem hitt volna oly mértékben, hogy a temetők és temetkezések az élet pontos tükörképei. Amit a temetőkből és a sírokból megismerhetünk, az a mindennapi élet nagyon kis szegmentuma, az is a temetkezési szokások szűrőjén keresztül. A második világháború előtti magyar középkoros régészeknek fogalmuk sem volt az Árpád-kori településekről és azok építményeiről. László Gyulát is elhagyta szerencsés ráérzése, milyen lehetett a honfoglalók hajléka. A magyar nyelv szókincséből indult ki, abból kiszűrve a szláv jövevényszavakat, és a maradék elemekből rekonstruált egy rögzült sátor féle építményt. Az a ház szerinte kerek alapú, fala fonott vessző, agyaggal tapasztott, felfelé szűkülő, felül állatbőrökkel fedett, oldalán ajtó van. Az épület belül süllyesztett, a fal mellett padkával, középen ég a szabad tűz. Ezt az elképzelést nem igazolták a településásatások, bár egy-két kerek építményt találtak (Kaposvár 61-es út). A felszíni boronaházakat a szilágynagyfalusi halomsírok építményei és a boronaház részeinek terminológiája alapján szláv eredetűnek véli, melyet a magyarok ugyan ismertek, de nem építettek. Ma már ez sem áll. A magyar solymászat, mint férfi tevékenység, az utemilski tálon jelenik meg először. László Gyula nevéhez fűződik a tál magyar ötvös tevékenységéhez való kapcsolása, és az ábrázolt alak magyar meghatározása is. Azóta orosz kutatók is elfogadják ezt a nézetet. Földművelésünket a kazár és a bolgár földművelés írott és régészeti emlékeinek bemutatásával, majd az arab nyelvű források magyar adatainak bevonásával igazolja. Tanulságként leszögezi: a magyarok a honfoglaláskor már nem voltak nomádok. További bizonyságként baromfi- és sertéstartásunkat idézi. Hivatkozik a Gardizi említette gazdag szénatermő helyekre is, bár hivatkozhatna a sárrétudvari rövidkaszára, a szénavágás eszközére is, melyet egy 11. századi sírban leltek.