Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

276 M ESTERHÁZY KÁROLY társadalom fejlettségének dicséretét látjuk e megállapításban. A szláv néphit és népszokások némelyikét kereste a sarlós, a tojásos és baltás temetkezésekben. E témákat gyakran adta ki hallgatóinak szakdolgozati feldolgozásra, de vagy az anyag állt ellen, vagy a szakdolgozók nem voltak alaposak. Felfigyelt a sírokban ritkán előforduló szén és tüzelésnyomokra, a temetés idején szokásos edénytörés nyomaira. Ezek az ötletei még nem találtak feldolgozóra. A honfoglaló magyarok megjelenését egy nem is valódi honfoglaláskori tárgytípus, a kétélű kardok elterjedésével, lelőhelyeik térképezésével, és az ezekből leszűrhető tanulságokkal érzékelteti. Ennek oka az lehetett, hogy a Megyer törzs katonaelemeihez kapcsolta őket. Az ott kibontott következtetések azonban mára sokban érvényüket vesztették (e kardok és a Megyer törzs kapcsolata, ezek elterjedéséből a kereskedelmi utak felrajzolása, a Géza kori országátszervezés illusztrálása a kardokkal). László Gyulának ezt az ötletét teljes részletességében Bakay Kornél dolgozta ki. Eredményei napjainkra szintén kérdésessé váltak. A HMNE központi (második) fejezete a honfoglaláskori magyar nagycsaládról szól. A könyv megjelenésekor ez a fejezet hozott merőben újat a magyar régészetben, mert bár a többi fejezet is egy-egy új felismerésre épült, azok szakmunkákban már napvilágot láttak. Ez a fejezet azonban teljesen új volt, és teljes értetlenségre talált a hazai régész körökben. A magyar régészek ugyanis eddig sok érdemes és szükséges dologgal foglalkoztak, csak eggyel nem - sőt eszükbe sem jutott: hogy a magyar törzsek a magyar társadalmat alkották, amelynek végső soron a családok az alapegységei, s ha egy kis temetőben egy férfi egy nő és két gyermek van, ez lehet egy család is. Ilyet Fettich Nándor sehol sem írt le a gádorosi temetőről. Ez volt többek között László Gyula zsenialitása: hogy a leletek mögött tárgyat, a tárgyakban mesterséget, a sírok mögött embert, a temetőkben a társadalmat látta, a temetkezési szokásokban a hitvilágot kereste, a tárgyak kidolgozásában alakjában, díszítésében a művészetet ismerte fel. Négy temetkezési formát különböztetett meg: a fejedelmek és előkelők magányos temetkezéseit (a geszterédi sírt fejedelminek gondolta aranyos szablyája alapján), a gazdag nők köré temetkező férfiak sírcsoportjait (Szeged-Bojárhalom, egyúttal ez az első teljes közlése is az anyagnak), a nagycsaládi temetkezés Kenézlőn megfigyelt formáját és a bezdédi temetőrendet. Valójában csak e két temető a nagycsaládi rend vezérkövülete. Bezdéden a középső gazdag férfi sírjától balra voltak a sírsor széle felé szegényedő rendben a férfiak, jobbra pedig a nők, bár számban kevesebben. László megállapította, hogy a két oldal sírjai párokat alkotnak, azaz féij-feleség sírjairól lehet szó. Kenézlőn, a Fettich által kiásott 2. számú temetőben szintén páros temetkezéseket állapítottak meg, csakhogy itt a sírsor bal oldalán rangos, a jobb oldalán szegényebb házaspárok nyugodtak. A nagycsaládi temetők alapvonásai László Gyula szerint a következőkben foglalhatók össze: 1. Kiinduló elv: a halott túlvilági életéhez minden eszközét, tárgyát megkapta, ha egy harcos közösségben a halottnak nincs szablyája, akkor az azt jelenti, hogy nem volt hivatásos harcos. Azaz: a temető az élet vetülete, másként a temető a holtak faluja. 2. A sírsorok központi helyén egy kiemelkedően gazdag, ill. rangos férfi sírja fekszik.