Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
252 PACH ZSIGMOND PÁL nán felfelé olcsóbban és gyorsabban szállíthatók voltak [?], mint a Földközi-tengeren át Olaszországon keresztül."6 7 A pályájának immár tetőpontjára ért (s egyben idő előtti végéhez közeledő) Acsády Ignác szintén magáévá tette Heyd véleményét. „Ami a német birodalom és az északi országok közti árucserét illeti — írta 1903-ban —, all. században van ugyan nyoma, hogy magyar földön át keresett utat"; de „az igazi világkereskedelem nyugatról sem kelet, sem észak felé nem az ő területén át folyt. Noha némelyik keresztes had magyar földön vonult keletre, az áruforgalom nem követhette, mert ahol a magyar határ véget ért, ott megszűnt a nélkülözhetetlen jogbiztonság, s oláhok, rácok, bolgárok, Lajos idejében már törökök is, lehetetlenné tették, hogy a konstantinápolyi forgalom akár csak részben a szárazföldet válassza." Sőt Acsády, helyt adva Csánki és Meltzl érvelésének, az „erdélyi tételt" is elejtette. „A gyarmatáruk és fűszerek — szólt Nagy Lajos Magyarországáról — akkor sem szárazföldön, hanem tengeren, főleg Velencéből jutottak hozzánk. Az a régibb feltevés, mintha Konstantinápolynak török kézbe jutása előtt a bizánci és általában a levantei kereskedés útja hazánkon át vitt volna nyugatra, az egykorú adatokban nem nyer megerősítést, mert ezek szerint még a brassói, szebeni és más királyföldi kereskedők is nyugaton vagy a dalmát tengerparti városokban szerezték be a fűszert és gyarmatárut."68 A „Duna-tézissel" szemben felhozott érvek olyan súlyosak voltak, az „erdélyi tétellel" szembeniek pedig, lám, olyan nyomatékosnak tűntek, hogy ezután (egy ideig) aligha teremhetett babér a korábbi nézetek szószólóinak a gazdaságtörténet-írásban. De a 20. század eleji Magyarország szellemi-politikai légkörében nem volt könnyű lemondani a középkori világkereskedelem hazai vonulatáról — kivált egyszerre mindkét útvonaláról —, hiszen az jól hozzáillett az ezeréves magyar birodalom történeti nimbuszához és jelenkori aspirációihoz. Az áthidaló megoldást a témával foglalkozó ifjabb disszertánsok dolgozták ki. Egyrészt visszanyúltak Salamon Ferencnek ahhoz a (Jastrow által tévesnek ítélt) véleményéhez, amely szerint a keleti áruk fő lerakatát és beszerzési forrását: Konstantinápolyt egy átlós irányú fő útvonal kötötte össze Nyugat-Európával, s ez az út „múlhatatlanul" Magyarországon ment keresztül. Másrészt az Európát átszelő diagonális magyarországi szakaszát már nem a Duna vizén, hanem — ebben Thallóczyt követve — a dunaparti országúton, balkáni folytatását pedig a régi hadiúton vezették Konstantinápolyig. A 11. században kifejlődő kereskedelmi összeköttetés — írta erről Diószegi András 1909. évi értekezésében — „a 12. és 13. századokban még élénkebbé lett Magyar- és Görögország között." „A levantei kereskedés egy része dél felé a Duna völgyében vette útját" Zimonyig; onnan „Belgrádba, majd Szendrőn át Barancsra ért, ahol délre fordult, s a Morava völgyében ment NiS és Konstantinápoly felé."69 Hozzá hasonlóan képzelte el a 12-13. századi levantei kapcsolatot Borcsiczky Béla 1914-ben, ugyancsak abban a hiszemben, hogy „hazánkat geográfiai helyzete szinte predesztinálta a két vidék [ti. Flandria és Konstantinápoly] közötti kereskedelem lebonyolítására. A régi legfőbb útvonalak egyike tényleg Magyarországon megy keresztül... Bécsből Budán át a Duna jobb partján; ...Belgrádnál hagyja el hazánkat, onnan pedig NiS-Szófia-Ichtiman vonalán megy Konstantinápolyba". Utóbb azonban — folytatta fejtegetését — „a keleti cikkek, melyeket az európai fogyasztó közönség egyre jobban megszokott, az Alpok hágóin haladtak Velencéből" német földre; így Magyarország „a 14. szá-
