Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 253 zadban már elvesztette a világforgalom útját". Éppen „a legfőbb kereskedelmi út visszahozása hazánk területére volt a 14. és 15. század uralkodóinak egyik célja" -értelmezte a szerző Nagy Lajos és Zsigmond nemzetközi távlatú kereskedelempolitikáját. Ámde Velence ellenében „sem Lajosnak, sem Zsigmondnak nem sikerült Genua segítségével átterelni a világforgalmat" Magyarország földjére, sem a Duna vonalán, sem Erdélyen át. Utóbbi vonatkozásban „bizonyítékaink ...elsősorban negatívumok: nincs adatunk arra, hogy kelet felől vittek volna be fűszereket a szász városokba nagyobb mennyiségben; másodsorban pozitívumok: bizonyos, hogy a szász kereskedők a dalmát partokról vitték haza a fűszer- stb. árukat. Minthogy pedig nem volna érthető ez a nagy kerülő, ha meglenne a rövid út a Fekete-tengertől, ez a bizonyíték teljesen elég... Elfogadhatjuk tehát végeredménynek azt, ...hogy ...nem áll, mintha a levantei kereskedelem egyik útja hazánkon jött volna át nyugat felé".70 Borcsiczkynak ez a „végeredménye" persze Csánki és Meltzl fentebb idézett oklevél-értelmezésén alapult, amelyet más alkalommal tettünk vizsgálat tárgyává.7 1 Most csak azt szögezzük le még egyszer: a levantei kereskedelem egyik útja Erdélybe és Magyarországra vezethetett úgy is, hogy nem ment hazánkon át tovább nyugat felé. Másrészt: Lajos király és Zsigmond császár nagyralátó kereskedelempolitikai célokat tűzhetett ki anélkül is, hogy az Árpád-korban netán Magyarországon áthaladt világforgalom „visszahozására" gondolt volna bármelyikük. A 20. század eleji magyar történetírás témánkra vonatkozó hozadékát tehát abban összegezhetjük, hogy a „dunai tézis" „dunaparti tézissé" szárazföldiesült, az „erdélyi tétel" viszont teljesen elbukott: a Fekete-tenger elvesztette vonzóerejét, a szemek az Adriára szegeződtek. Szívósabb utóvédharcot folytatott persze az „erdélyi tétel" az erdélyi szász (illetve szászokról szóló) történetírásban. A szász városok 14-15. századi gazdasági fejlődését tárgyaló 1905. évi értekezésében Horváth Jenő eléggé bő teret szentelt Brassó, Szeben, s Beszterce havasalföldi és moldvai kereskedelmének, és megjegyezte, hogy „a fűszerek a forgalom jelentékeny részét képezik"- de ezt nem kapcsolta össze a Levante-kereskedelem közvetítésének kérdésével. Az erdélyi szász polgárság szerepét a később diplomáciatörténetre váltó szerző inkább a magyar „birodalmi gondolat erejének" a jeleként értékelte.72 Egyes szász historikusok viszont — mint Rudolf Briebrecher 1908-ban7 3 és Emil Fischer 1911-ben — a levantei forgalom útirányáról szóló korábbi nézeteket éltették tovább, és a németség kelet-európai kultúrmisszióját hangsúlyozták. ,Az Indiából Európába menő szárazföldi út — írta Fischer — akkoriban [ti. Konstantinápoly török hódoltatása előtt] még Perzsián és Kis-Ázsián át Konstantinápolyba vitt, onnan pedig a dunai fejedelemségeken és Erdélyen vagy Lengyelországon (Lembergen) keresztül nyugat felé haladt. Ennek a kereskedelemnek, mihelyt elérte a balkáni országokat, erdélyi szászok vagy lengyelországi németek voltak a fő közvetítői."7 4 Az áttörést itt a berlini és heidelbergi egyetemen tanult szász történész, Otto Fritz Jickeli 1913-ban megjelent doktori értekezése hozta. Az ifjú szerző imponáló tudományos bátorsággal állapította meg: a 18-19. századi erdélyi szász történetírás
