Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 251 delméről írt könyvében (1909). Erre vall, hogy bár a korai századokra nézve éppen Luschin fenti munkáját tekintette mérvadónak, mellőzte belőle a dunai városoknak Bizánccal való kereskedelmi kapcsolatát, és csak a Kijevvel való összeköttetését tartotta bizonyítottnak. Sőt úgy vélte, hogy „a magyarok támadásai a 9. század elején ezeket a fejlődőképes kezdeményeket is megsemmisítették": noha „a Duna a legrégibb idők óta az egyik legfontosabb és legélénkebb kereskedelmi út volt, a korai középkor zűrzavaros időszaka megakadályozta a jelentősebb kulturális fejlődést". A viszonyok bizonyosfokú konszolidálódásával Bécsben nagyobb számban megjelenő és Magyarország felé továbbutazó regensburgiaknak sem tulajdonított Mayer, hasonlóan Heydhez, bárminő szerepet egy Bizánccal való esetleges kereskedelmi érintkezésben — amint utóbb maguknak a bécsieknek sem, akiknek a Magyarországgal való áruforgalmat az 1221-ban kibocsátott Wiener Stadtrecht Regensburggal szemben biztosítani kívánta. Ami a 12. század végi, 13. század eleji steini vámtarifákat illeti — amelyek Hüllmann értelmezésében a „Duna-tézis" egyik pilléréül szolgáltak —, Mayer bennük sem látott egyebet, mint annak bizonyságát, hogy az osztrák herceg ekkor már növekvő érdeklődést tanúsított a felső-dunai vámok iránt, mert „a legkülönbözőbb vidékekről sereglettek oda a kereskedők". „S ha nem is tudjuk pontosan — folytatta —, hogy Velence felé mikor indult meg az osztrák városok kereskedése, annyi bizonyos, hogy Stájerország megszerzése (1192) után gyorsan fejlődött, és Bécsújhely 1244. évi részletes vámtarifájában már világosan kirajzolódott.'' Eszerint a textilárukat szinte kizárólag Dél-Németországból, a fűszereket és más levantei cikkeket viszont Velencéből hozták be. „Ezzel már adottak is voltak az osztrák külkereskedelem irányvonalai az egész középkorra szólóan: a közvetítő kereskedelem lefoglalása Magyarország felé, a közvetlen kereskedés biztosítása Velence felé."65 A sort azokkal a jeles magyar gazdaságtörténészekkel folytathatjuk, akik ugyancsak a századforduló körül tűntek fel tudományos publikációikkal. Takáts Sándor és Kováts Ferenc saját kutatásaikkal is erősítették, illetve megerősítettnek tekintették Heyd álláspontját. S úgy értelmezték azt, ahogyan valóban szólt: a levantei kereskedelem középkori dunai útvonalának cáfolataként, és óvakodtak az erdélyi útvonalra is kiterjeszteni, amely kívül esett speciális érdeklődésük körén. „A történetírók túlnyomó része a Dunáról azt képzeli — írta Takáts 1900-ban —, hogy az a keletet a nyugattal már a középkorban is összekötötte, s hogy rajta, mint a legolcsóbb s legtermészetesebb úton, élénk átviteli kereskedés folyt. Ma már ez a nézet, főleg Heyd kutatásai óta, megcáfoltnak tekinthető. Heyd ugyanis a középkori levantei kereskedelem történetéről írt nagy munkájában kimutatja, hogy a kelettel sem a német, sem az osztrák városok kereskedői közvetlen összeköttetésben nem állottak, hajóik a Dunán lefelé Magyarországnál tovább sohasem jutottak, s hogy végül a német kereskedelmi forgalomban szereplő keleti árucikkek vagy az olaszok, vagy a flandriaiak közvetítésével kerültek oda. Keleti kereskedelemről a Dunán csakis attól az időtől fogva lehet szó, amióta a török Magyarországot meghódította."66 Hasonlóképpen vélekedett Kováts Ferenc egy évvel később: „...a Dunán a középkorban is élénk forgalom uralkodott, amely azonban különféle okok miatt világforgalommá ki nem fejlődött... A Duna menti szállításnak Európa középkori nemzetközi kereskedelmében... nem jutott az a szerep, amely azt azon körülmény folytán megillette volna, hogy a kelet kincsei, különösen a fűszerek s selyemszövetek Bizáncból a Du-
