Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
250 PACH ZSIGMOND PÁL történészek, mint az osztrák Arnold Luschin von Ebengreuth 58 és a német Georg von Below a hüllmanni koncepcióhoz tartották magukat még az 1890-es években is. „A délnémet városok — írta Below 1898-ban — ... a kereszteshadjáratok idejéig a keleti cikkek nagy, talán legnagyobb részét a dunai úton szerezték be. Ebből a dunai városok, Bécs és főként Regensburg húztak hasznot... De amióta a kereszteshadjáratok alatt és által a levantei kereskedelem zömében Itáliának fordult, a dunai városok kirekedtek belőle. Ekkor Augsburg, Ulm, Basel és a még északabbra fekvő Nürnberg tettek szert kiemelkedő jelentőségre, mint az itáliai-német kereskedelem közvetítői."59 A századforduló után napvilágot látott jelentős német és osztrák gazdaságtörténeti munkák viszont már az új felfogást képviselték, és Heydhez többé-kevésbé hasonló okfejtéssel a dunai utat elvető álláspontra helyezkedtek. Adolf Schaube, aki 1906-ban részletes áttekintést bocsátott közre a Mediterráneum kereskedelem-történetéről a 9. századtól a 13. század közepéig, a következőképpen érvelt: „Hogy Itália és az Alpokon túli országok között [már a 10. században] kereskedelmi öszszeköttetés állt fenn, mindenekelőtt az a tény bizonyítja, hogy ezekben az országokban elég gyakran említettek olyan árukat, amelyek csak importcikkek lehettek, és behozatalukra aligha kerülhetett sor máshonnan, mint Itáliából. Áll ez például azokra a drága tyrusi bíborkelmékre, amelyeket 908-ban ajándékozott az augsburgi püspök a Szent Gallen-i kolostornak; azokra a fűszerekre, amelyeket a borba szerettek keverni, vagy a borsra, amelyet Ekkehard krónikájának tanúsága szerint a Bodeni-tó felől szerzett be ez a kolostor a háztartása számára.60 Egy arab író, aki a 10. században látogatta meg Mainzot, elcsodálkozott rajta, hogy ebben a nyugati városban milyen sok Távol-Keletről származó fűszert talált, borsot, gyömbért, szegfűszeget és egyebeket." S más egykorú adatokra is utalva, Schaube így folytatta: „Arra, hogy ezek az áruk netán a Fekete-tenger felől és a Dunán felfelé érkezt к volna, annál kevésbé gondolhatunk, mivel ezt az utat a magyarok vad népe hossi í ideig elzárta. Minthogy pedig ez időben [az arab betörések miatt] a dél-franciaországi kikötőket sem vehetjük még számításba [a levantei áruk behozatala szempontjából], az import csak Itália felől jöhetett. Különösen Velencét tekinthetjük annak a tengeri kikötőnek, amely kedvező körülményeinek köszönhetően a levantei cikkek kivitelének legfontosabb kiindulópontja volt az Alpokon túli országok felé."61 Velence volt „az összekötő kapocs egyrészt Felső-Itália és Németország, másrészt Konstantinápoly között" már a 10-11. században is. Velencei hajók hozták innen (vagy esetleg közvetlenül Egyiptomból) a Kelet fűszereit, ahogy erről Thietmar merseburgi püspök 1017. évi feljegyzése tudósít; Velencéből pedig már ekkor is főleg német kereskedők vitték tovább az értékes árukat az Alpokon túlra, amint erre többek között 1001. és 1028. évi források nyújtanak „bizonyítékokat vagy legalábbis jelzéseket".6 2 Nem kerülheti el a figyelmünket persze, hogy az Itáliából német földre menő áruforgalom e korai időszakra nézve Schaube könyvében is elég szerényen van dokumentálva; idevágó hivatkozásai csak kevéssei mennek túl a Heyd, Simonsfeld és Schulte által közölteken.63 Új adatokat ismertetett viszont a 12. századból főként Genova tekintélyes egyiptomi fűszerbehozataláról, amelyből Alpokon túli kivitelre is juthatott.6 4 Schaubéval egyezően (bár közvetett módon) foglalt állást a levantei áruk dunai közvetítésével szemben Theodor Mayer az osztrák hercegség középkori külkereske-
