Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 249 miniszter minden ilyen irányú törekvést illuzóriussá tett."5 1 Elfogult értékelés volt ez a javából, de magát a kérdés lezárultát mégis érzékeltette: a berlini kongresszus döntései a Monarchia hatalmi igényeinek nem a Balkán-félsziget keleti, hanem nyugati felén, nem az Al-Duna és a Fekete-tenger, hanem az Adria irányában engedtek teret. S amikor a Bismarcktól felajánlott német-osztrák-magyar Kettősszövetség aláírása után (1879) Andrássy távozott a külügyminiszteri székből, utódai visszatértek az osztrák konzervatív köröknek ama hagyományos — egykor Metternich kancellár által is képviselt — álláspontjához,52 hogy a Habsburg-államnak balkáni politikáját a cári Oroszországgal egyeztetve-megegyezve kell kialakítani. Az utódok: Heinrich Haymerle és különösen Gustav Kálnoky úgy vélték, hogy a Monarchia új, nyugatbalkáni pozícióit csak az orosz kormánnyal való együttműködés útján szilárdíthatja meg és terjesztheti ki Szerbia (majd esetleg Szaloniki) felé, és ennek ellentételeként hajlandóak voltak elismerni, hogy a Balkán-félsziget keleti része viszont Oroszország érdekszférájához tartozik.53 Mindezek az aktuális fejlemények nem maradhattak hatástalanok a történetírásra sem. A Balkán-politika iránt különösen fogékony Thallóczy Lajos — aki utóbb éppen a közös pénzügyminisztérium levéltárának élén futott be jeles hivatali pályát, és a Bosznia-Hercegovina közigazgatását kiépítő, történészként Szerbiával foglalkozó miniszter, Kállay Béni munkatársa volt jó ideig5 4 — már 1882-ben közzétette levantei útinaplóját, amelyhez a keleti kereskedelem magyarországi múltjának rövid áttekintését is hozzáfűzte. A 12. századot illetően még a „görög-byzantin összeköttetéshez" és a Duna vonalához (ám a folyami forgalommal szemben a dunaparti országúthoz), majd Zimonytól fogva a Balkán-félszigetet átszelő régi hadiúthoz kapcsolta a levantei forgalom menetirányát (nem véve még tudomást Heyd ellenvetéseiről); de a 14. századra vonatkozóan már az adriai összeköttetés jelentőségét hangsúlyozta, és a magyar Anjou-ház kereskedelmi politikájának kulcsát a „mare liberum"-ért vívott harcban vélte föltalálni „a levantin tengeri főhatalom, Velence ellenében".55 További kutatásainak javát pedig a délnyugati-déli terjeszkedés vonalának: Horvát-Szlavónországnak, Dalmáciának, Boszniának, Szerbiának szentelte, s már 1887-ben oklevéltárat adott ki (a raguzai Gelcich Józseffel együtt) Raguza és Magyarország történeti kapcsolatairól.56 A levantei kereskedelem magyarországi múltjával foglalkozó historikusok többségét immár nem az al-dunai és fekete-tengeri útvonal, hanem az Adriával való kapcsolat foglalkoztatta. A Csánkinak és Thallóczynak szakmai szempontból nyomába sem érő Meltzl Oszkár pedig nyíltan színt vallott politikai elfogultságáról. A keleti kereskedelem középkori erdélyi szász közvetítésével szemben ugyanis — 1892. évi dolgozatának már ismertetett ellenérvein túl — a legfőbb aduja egy szónoki kérdés volt, amely így hangzott: „Művelődésük összes nyilvánulásaiban voltak-e [az erdélyi szászok] még csak valaha is kelet felé irányulva? Nem mutatja-e lényünk és minden tulajdonunk a nyugat, éspedig kizárólag a nyugat behatását?"5 7 A historiográfiai fordulat, amelyet Heyd műve kezdeményezett, a régebbi felfogást persze nem szorította ki rögtön és teljesen a szakirodalomból. Nem kisebb
