Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 243 éppúgy kapcsolatba kerülhettek bizánci kereskedőkkel, mint ahogy szárazföldi úton kelet felé szekerezve, Kijevben találkoztak velük (amit Heyd is bizonyítottnak tekintett).2 2 „Ám ...ennek a forgalomnak a jellegét az a tény határozta meg — hangsúlyozta Jastrow —, hogy nem világkereskedelmi jellegű útvonalon haladt, hanem ama mellékutak egyikén, amelyek a világforgalomnak csupán oldalsó kiágazásai voltak, a helyi szükségletekhez igazodva." S ez a szükséglet is megszűnt a német városok számára a 13. századtól kezdve, amikor Konstantinápolytól Velence és Genova ragadta magához a kulcsszerepet a keleti áruk forgalmazásában. Most már az Itáliából az Alpokon át német földre vezető útvonalak öltöttek világkereskedelmi jelleget, és a Konstantinápolyon átmenő forgalom „mellékes üggyé" degradálódott.23 Amikor Heyd művével (1879) megjelent a „Duna-tézis" elvetése a német történetírásban, szinte ugyanabban az időpontban felbukkant az „erdélyi tétel" elutasítása is a magyar szakirodalomban. 1880-ban közzétett doktori értekezésében Csánki Dezső — aki utóbb a Hunyadi-kor történeti földrajzának kidolgozásával szerzett maradandó érdemeket — éppen ilyen értelemben tárgyalta Magyarország kereskedelmi viszonyait Nagy Lajos korában. Egyrészt azt állította, hogy „az alsó Dunához és mellékfolyóihoz vezető, ... különben nevezetes útvonalakról s általában a kelet felé irányuló kereskedésről a kutató rendkívül kevés nyomot talál az oklevelekben"; másrészt úgy értelmezte Lajos néhány szabadalomlevelét, hogy a király által „gondosan ápolt dalmát városok közvetítésével folyt a kelettel való forgalom... A magyarországi kereskedők sűrűn megfordultak a dalmát városokban, s hordozták hazánkba a keleti terményeket s az olasz városokban kifejlett selyem-, fém- stb. ipar készítményeit". Ebben éppen az erdélyi szászok jártak az élen: „...a Buda felől az Adria partjára vezető út[at], mely Magyarországot a világkereskedelmet kezükben tartó olasz városokkal, s velük együtt a kelettel hozta összeköttetésbe, s melyért Lajos egész életében oly sokat küzdött Velencével, ...leginkább a brassói és szebeni, valamint a pozsonyi kereskedők használták a tengerrel való forgalom közvetítésére."24 Sőt Csánki közvetlenül is állást foglalt az eddig közkeletű felfogással szemben. „Különösen állítják — írta —, hogy a törököknek Kis-Ázsiában és Európában való előnyomulásuk következtében Erdélyen keresztül ment volna a kereskedés az Indiák felé. Igaz, hogy egy út Trapezunt, Erzerum és a Káspi-tenger felől Balk, Szamarkand, egy másik pedig Bagdad felé vezetett, de hogy ez utak a Fekete-tenger északi partján hol voltak összeköttetésben az Erdélybe vivő utakkal, s hogy kik jártak ezeken, arra nézve alig lehet felvilágosítást adni... Magyarország pedig... nem Erdélyen, hanem az Adriai-tengeren keresztül kapta az indiai terményeket," jelesül a dalmát városokból - hangzott az „erdélyi tételt" elvető és a „dalmát elméletet" felállító új koncepciója.25 S egy bő évtizeddel Csánki értekezése után megkezdődött az irányváltás az erdélyi szász történetírásban is, amelynek a Verein für siebenbürgische Landeskunde pályadíjával koszorúzott mestere, Georg Dániel Teutsch evangélikus püspök nagyhatású Sachsengeschichte-)ébcn még Schlözer, Engel és Hann nézeteit népszerűsítette az 1870-es években is.26 A fordulatot itt Meltzl Oszkár indította el, aki az erdélyi
