Századok – 1993

Tanulmányok - Sándor Pál: Deák Ferenc a történelmi személyiség I/3

DEÁK FERENC A TÖRTÉNELMI SZEMÉLYISÉG 15 ni, a reformpolitikát a törvényhozás rendes menetébe terelni és ezáltal azt törvényes biztosítékokkal ellátni és körülbástyázni. Mindez akkor történt, midőn Deák a büntetőtörvénykönyvi országos választmány tagjaként egy célszerű büntető- és javító börtönrendszer tervének kidolgozásán munkálkodott Pesten. A büntetés, illetve az alapjául szolgáló bíráskodás a politikai hatalom gyakorlásának egyik területe lévén, a választmány működése során szükségképpen adódtak olyan kérdések is, amelyek az államhatalom birtoklása körül forogtak. A büntetőrendszer ügye egyúttal harci terep is volt a jogegyenlőség felé az egyéni és a nemzeti szabadság dolgában a feudális önkénnyel szemben, ide értve az állami, az uralkodói abszolutizmust is. Az egyes tárgyak hosszú sorának bizottsági és albizottsági tárgyalásai során ütköztek össze a konzervatív és a reformtábor erői. A Deák vezette reformerek, többek között, Bezerédy István, Pálóczy László, Pulszky Ferenc, Klauzál Gábor, Dubraviczky Simon, Beöthy Ödön, olyan elvi kérdéseket állapítottak meg, minők a büntetőtörvény előtti polgári egyenlőség; a halálbüntetésnek, az embert megalázó botozásnak az eltörlése; az esküdtszéki rendszer bevezetése; a helytartótanácsnak az a kötelezettsége, hogy a börtönállapotokról három évenként jelentést tegyen az országgyűlésnek, miben a kormányfelelősség elve részben, de legalább is csírájában már megfogalmazást nyert; hogy a felségsértés, a hűtlenség és a király személyének megsértése bűntetteiben ne a királyi tábla legyen az első fokú bíróság, hanem alakuljon egy választott bíróság, amelynek tagjait és póttagjait az országgyűlés közvetlenül választja meg. Deáknak és elvbarátainak az volt a törekvése, hogy a politikai cselekmények törvényes vagy törvényszegő jellegének megítélését az uralkodó, illetve az őt képviselő államhatalmi szervek kezéből a mindenkori nemzetet képviselő országgyűlés kezébe adják. S addig, míg a politikai hatalomban a nép is részesül, a közvetlen cél a kormány önkényének korlátozása volt. Ennek megfelelően egyelőre a törvényhozás lett volna az a hatalmi fórum, amelyben a „fejedelem és nemzet akarata egyesül". A törvényhozásnak pedig elsődlegességet akartak biztosítani s végrehajtó hatalommal (a kormánnyal) szemben és az előbbi lett volna illetékes olyan igazságszolgáltatás meghatározására, melynek révén a társadalmi értelemben egyre táguló nemzet jutott volna a büntetőhatalom birtokába. Deákék olyan javaslatokat dolgoztak ki, hogy minél szorosabban határolják be a kormány illetékességét az igazságszolgáltatás terén. Csakhogy a bizottságok konzervatív többsége lépésről lépésre megakadályozta a deáki koncepció győzelmét. A számára legveszedelmesebbnek tartott törekvéseket, mint az esküdtszéki bíráskodás bevezetését, a választott bíróság elvét, hogy csak a legfontosabbakra utaljunk, sikerült megbuktatni. A megbuktatott javaslatok tárgyában Deák és elvbarátai különvéleményeket szerkesztettek s mivel a konzervatív többség ezeket nem írta alá, igyekeztek azokat a viszonylag erősebb ellenzékkel rendelkező megyékben mielőbb ismertetni, így most már a megyéken múlott, hogy az eljövendő országgyűlésen a többségi munkálat — amely megcsonkítva is jelentős előrelépés volt a polgári jogrendszer irányába — vagy a liberálisok törekvése szerzi-e meg a győzelmet. Az abszolutisztikus kormányzás törvényes korlátozása érdekében kifejtett harc vereséggel végződött a választmányban. Ennek folyamányaként jutott válságba a törvényekkel politizáló deáki módszer a gyakorlatban; az a harci stratégia, amelyet Deák eddig kimunkált a feudális jogi felépítmény fokozatos liberalizálása érdekében.