Századok – 1993
Tanulmányok - Sándor Pál: Deák Ferenc a történelmi személyiség I/3
16 SÁNDOR PÁL A válság a Deák vezette reformellenzék válsága is volt egyúttal. Ekkor polarizálódtak az amúgysem egységes ellenzék erői a politikai küzdelem szélesebb terepén, amely körülményről Deák azt írta 1843. február 12-i, Wesselényinek szóló levélben, hogy „pártokra szakadva a vélemények személyes harcok által alig volnának többé egyesíthetők". 5 2 Ugyanakkor szervezkednek a reformok ellen fellépő konzervatív erők több megyében is. Mindez olyan politikai időpontban — 1843 elején — történik, amikor már vihart jelző felhők tornyosulnak, észak felől közeledve, a hazai politika égboltján. Ez a körülmény — az 1830. évi lengyel felkelés eltiprásának szomorú emlékétől táplálva — Oroszország balkáni előnyomulásával és ezzel egyidóben a hazai ún. „pánszláv" mozgalmak megerősödésével függött össze, ami fokozódó nyugtalansággal töltötte el a magyar politikai közvéleményt. A Pesti Hírlap, Kossuthtal az élen, ekkor éles hangon veti fel a kérdést: nem kell-e a szláv nemzetiségi mozgalmaknak „a gravitatio csalhatatlan törvényénél fogva" oda csatlakozni, „hol e gravitationak súlypontja vagyon?"5 3 Deák is úgy vélte, hogy az országot fenyegető veszedelmek középpontját a cárizmusban kell látni és a liberalizmus változatlan főellenségének tekintette azt. Csakhogy a liberálisok előtt rejtve maradt az 1833-ban — titokban — megkötött münchengrätzi egyezmény, amely a Szentszövetség felújításával biztosította, hogy a térség minden liberális és nemzeti fejlődését, ha kell, a fegyverek erejével nyomja el Oroszország és a Habsburg hatalom titkos szövetsége. A szerződés ismeretének hiányában vetődött fel Deákban a gondolat — 1842 vége felé —, hogy egy esetleges orosz invázió, nemcsak Magyarországot, de Ausztria fennállását is semmivé teheti. Ebből a gondolatból kiindulva Deáknak az volt az álláspontja, hogy a Habsburg-család csak addig maradhat uralkodóház, amíg a birodalom a jelen formában létezik és az adott körülmények között a magyar is a monarchián belül fejlődhet igazán nemzetté, ha ezt a birodalom vezetése nem akadályozza meg. Ezért azon munkálkodott, hogy meggyőzze a liberálisokat: a birodalomhoz tartozni történelmi életszükséglet és igyekezett eloszlatni a monarchia vezető köreinek azt a gyanúját, mintha a magyar überálisok titkon el akarnának szakadni a birodalomtól. Egyúttal igyekezett elvbarátait megnyerni annak az eszmének, hogy a monarchia erősödésének, sőt fennmaradásának egyetlen záloga az ország alkotmányos és nemzeti fejlődése. Egyszerűen azért, mert érdeke az összbirodalom megőrzésével a dinasztiájával találkozik.54 Úgy érvelt — 1843-ban —, hogy Ausztria és Magyarország közül egyik sem maradhat fenn a másik nélkül. Kossuth is egyetértett ezzel a koncepcióval, főleg azért, mert ekkor kivihetetlennek tűnt számára az önálló Magyarország eszméje. Ezért volt oly fontos Deáknak a soron levő reformok megvalósítása, mert ha van még eszköz, amely az észak felől közeledő veszélyt elhárítja, „csak egyetlen egy van, s ezen eszköz: a népet, melyet e nemzethez, ezen nemzeti önálláshoz sem szeretet, sem nemzetiség, sem bizodalom, sem anyagi és erkölcsi jólét nem kötnek, a polgári jogok megosztásával kapcsolni e hazához, hogy oka legyen védelmezi ezen állapotot, melynek változtával, ó is csak veszthetne, de semmit sem nyerhetnek". Ehhez azonban „több energia kellene, mint a kormányban van, több lelkierő, több önmegtagadás, több méltányosság s igazságérzet, mint e nemzetben van". Mindehhez hozzá kell tennünk: pontosabban némileg másról és többről is volt szó. A Habsburg-Monarchia Európa közepén az ütközőállam fontos szerepét töltőt-
