Századok – 1993

Folyóiratszemle - Az észak-amerikai őslakosok és az európaiak kapcsolata: kétféle interpretáció I/180

FOLYÓIRATSZEMLE 181 kor az európaiak megjelentek, s hozták rézedényeiket és a színes üveggyöngyöket (amit a bennszülöttek kristálynak tekintettek), könnyen tekinthették őket természetfölötti lényeknek (különösen, hogy az óceánon túlról jöttek, ahol az indián hit szerint a mitikus tér és idő összeolvad). A vallási tartalommal bíró európai árucikkek iránt olyan nagy volt a kereslet, hogy felborult a hagyományos észak-déli kereskedelmi útvonal, és helyét egy kelet-nyugati kereskedelem vette át. Tehát a néprajzi bizonyítékokból már levonhatjuk azt a következtetést, hogy a közös vallási hiedelmek miatt az Észak-Amerika északkeleti részén élő indiánok a 16. században természetfölötti hatalmat tulajdonítottak a fehér embereknek. A 17. századból már sokkal több adat, történelmi feljegyzés áll rendelkezésünkre, ezek vizsgálata kulcsfontosságú: ha a hiedelmek továbbra is meghatározzák az őslakosok viszonyát a fehérekhez, akkor megerősíti azt a feltételezést, hogy a megelőző században is ez volt a helyzet A jelenlegi kutatási irányzat a kulturális relativizmus álláspontját támogatja: egyre többen vonják kétségbe, hogy az európai árucikkeknek nemcsak szimbolikus értéke volt az indiánok számára. Ezek a történészek azonban figyelmen kívül hagyják a 17. századi fehérek és indiánok közötti kereskedelem természetét. Nem az üveggyöngyök és a hasonló haszontalan apróságok voltak a legkeresettebb árucikkek. Az indiánok elsősorban fémeszközöket vásároltak (azokból is leginkább a vágóeszközöket — késeket, fejszéket stb. — keresték), de nagy keletje volt a gyapjúruháknak és a fémedényeknek is. Viszonylag nagy mennyiségben vettek lőfegyvert is. Mindezekre azért volt szükségük, mert sokkal jobbak voltak, mint az általuk használt kőbalták vagy agyagedények. A század közepére ez már oda vezetett, hogy az indiánok az európaiaktól függtek a fémtárgyak tekintetében. Az egyre rendszeresebbé váló kapcsolatok ezzel egyidőben megkoptatták a fehérek természetfelettiségébe vetett hitet is. Bár az 1620-as években érkező jezsuita papokat gonosz szellemeknek tartották, és az európaiaknak általában tulajdonítottak némi varázserőt, az egyes fehéreket tulajdonképpen ugyanolyan embereknek tartották, mint saját maguk. Látták, hogy egy dologban sokkal ügyetlenebbek, mint az indiánok, halandók ők is, sőt, egy indián is képes megölni, egy „sápadtarcút". Az indián főnökök biztosak voltak abban, hogy ha szükség van rá, túl tudnak járni az európaiak eszén. Bár bizonyos tekintetben több hatalmuk van, még lehet normális alapon kapcsolatot tartani a fehérekkel. Ebből látszik, hogy egy ponton megfordult a bennszülöttek viselkedése. Míg kezdetben vallási meggyőződésük határozta meg magatartásukat, később természetes emberi lényeknek tekintették az európaiakat, akikkel ugyanúgy lehet üzletet kötni, mint bármelyik más idegen néppel. Az indiánokban végbement egy megismerési folyamat, amelyben a megfigyelések és az értékelések racionális feldolgozása elvezetett a viselkedés megváltoztatásához. A kérdés csak az, milyen körülmények közepette zajlott le ez a folyamat. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy már a 16. század első harmadában voltak olyan indián törzsek, amelyek nem üveggyöngyre, hanem vaskésekre, fejszékre és horgokra vágytak. Ezek azok a népcsoportok voltak, amelyek a legtöbbet érintkeztek az európai halászokkal; ők ismerték fel leghamarabb, hogy a látogatók is ugyanolyan emberek, mint ők maguk. Azok, akik csak szórványosan érintkeztek a fehérekkel, a színes csecsebecséket részesítették előnyben. A 17. század elejére aztán már a Nagy Tbvak környékén élő indiánok is fém vágóeszközöket vásároltak elsősorban. Mindebből arra következtethetünk, hogy bármit is hittek a korai kapcsolatfelvétel idején az indiánok a fehérekről, a viszonylag rendszeres találkozások során hamar felismerték az európaiak embervoltát, s és kihasználták az általuk kínál eszközök gyakorlati hasznosságát. E megfigyelések alapján más korai 16. századi kapcsolatfelvételeket is értelmezhetünk. Amikor Hernando de Soto a mai Egyesült Államok délkeleti részén vezetett expedíciót, az útjába eső indián falvak főnökei általában úgy bántak vele, ahogy akkoriban szokás volt egy nagyhatalmú törzsfőnökkel, ám természetfeletti hatalmat ritkán tulajdonítottak neki. Más leírások is azt a feltételezést támasztják alá, hogy bármit is hittek kezdetben az európaiakról, a közvetlen és rendszeres kapcsolattartás viszonylag rövid idő alatt realisztikus és természetes képet alakított ki az indiánokban a jövevényekről. Ahol korlátozottak és szórványosak maradtak a kapcsolatok, a kezdeti hiedelmek és beidegződések sokáig változatlanul fennmaradtak. Máshol azonban az európaiak olyannak jelentek meg, amilyenek valójában voltak, s ez a róluk kialakított kép nemegyszer hamarabb jutott el a szárazföld belsejébe, mint maguk a gyarmatosítók. Természetesen ez nem csökkenti a hagyományos hiedelemvilág fontosságát, hiszen az még hosszú időn keresztül érintetlenül fennmaradt. Ugyanakkor hiba lenne egyedül ebből levezetni a bennszülöttek magatartásának magyarázatát, ahogy azt egyes szélsőséges kulturális relativisták teszik. Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a bennszülött kultúrák részletes ismerete nélkül nem érthetjük meg az indiánok kapcsolatait a fehérekkel a korai 16. században. Mindazonáltal nem tartott sokáig, hogy a rendszeres kapcsolattartás elvezessen az európaiak racionális megismeréséhez és értékeléséhez. Az indiánok nem azért nem tudták hosszú távon feltartóztatni a betolakodókat, mert képtelenek voltak racionális szempontok alapján felmérni