Századok – 1993
Figyelő - Tomka Béla: A bank–ipar kapcsolat Németországban 1850 és 1913 között. Viták és súlypontok az irodalomban I/I27
138 FIGYELŐ kívül befolyást biztosított a bankok számára, azonban a bankárok tagsága sok esetben csupán formális volt, mivel az üzletvezetés vagy nem vonta be őket az aktuális döntésekbe, vagy idő- és kompetenciahiány miatt maguk a bankárok viselkedtek igen passzívan. Különösképp vonatkozik ez pl. a beruházási politikára, amely olyan részletinformációkat igényelt, melyekkel a bankok képviselői nem rendelkeztek. Ezenkívül a konkurens pénzintézetek befolyásolási törekvései gyakran kioltották egymást. Az elmondottak érvényessége mellett a legtöbb iparvállalatnál egy vagy két megfelelő ismeretekkel rendelkező bankár kiemelten részt vett a döntéshozatalban. Az egyik legfontosabb feladatuk az volt, hogy harmonizálják a bank és az ipari cég érdekeit Az érdekek közösségét elsősorban az biztosította, hogy a bankok által kihelyezett tőke megfelelő kamatozása az ipari vállalkozások prosperálását igényelte, ez a feltétel pedig igen tág lehetőséget biztosított az együttműködés számára. Egymás rendelkezésére bocsátották részvénytulajdonukat, koordinálták részvényvásárlásaikat, ha egy harmadik vállalkozást valamilyen célból ellenőrizni kívántak, s igyekeztek a bankok ipari szövetségeseik érdekeinek megfelelően befolyásolni a tőzsdei árfolyamokat. A bankárok tehát többnyire tanácsadói funkciót töltöttek be. A „felügyelőbizottsági jelenlétben megnyilvánuló intézményi összefonódás azonban nem volt sem bankuralom kifejeződése, sem a két oldal olyan összeolvadása, amely a bank- illetve az ipari tőke identitásvesztésével járt volna egy minden tőkefrakciót egyesítő finánctőke totalitása javára."6 8 Sokkal inkább egyszerűen az üzleti kapcsolatok következményét jelentette mindez, amit látványosan igazolnak az olyan példák, mint a Rheinstahl-é, ahol konkurens bankok képviselői ültek a felügyelőbizottságban. A vizsgált kilenc vállalat közül csak a Mannesmann esetében sikerült a Deutsche Banknak monopolizálni a bankforgalmat. Mindamellett jelentős eltérések is tapasztalhatók a felügyelőbizottsági tagok működésében. Carl Fürstenberg (Berliner Handelsgesellschaft) például igen aktív szerepet játszott a Rheinische Stahlwerke nél, míg August Thyssen alig engedett a bankoknak beleszólást vállalata üzleti ügye ibe.69 Wellhöner nem tagadja érdekkülönbségek létezését, melyek esetenként a bürokrácia önérdekeiből adódtak. A bankok azonban rendszerint ilyen esetekben sem rendelkeztek megfelelő eszközökkel érdekeik hosszú távú érvényesítéséhez. A nyílt konfliktusok általában kompromisszummal végződtek. A bankok csak akkor tudtak sikeresen nyomást gyakorolni, ha az iparvállalat súlyos pénzügyi helyzetbe került. Különösen kemény ellenállásra számíthatott mindenféle befolyásolási kísérlet ott, ahol a tőke anonimizálódása — a tőke tulajdonosi és kezelői funkciójának szétválása — nem ment végbe. Összességében az önfinanszírozás primátusa, az ipari tőke problémamentes értékesülése, s a bankszférán belüli konkurencia megakadályozta, hogy a bankok egyoldalúan érvényesítsék érdekeiket. Wellhöner szerint elvethető az általános bankuralom hipotézise. Jürgen Kocka a Siemens cégről írott terjedelmes munkájában foglalkozik a vállalat és a bankok kapcsolatával is, s a Wellhönerével megegyező következtetésre jut. A vitás kérdésekben rendre a Siemens bizonyult az erősebbnek, „még ha az ilyen fölény a kölcsönös függőség által meghatározott kereteken belül is maradt, amelynek mindkét oldal láthatóan tudatában volt".70 Saját kutatási tapasztalatai alapján téves-
