Századok – 1993

Közlemények - Kövér György: A bankkérdés: két–bankrendszer vagy binacionális bank I/89

BANKKÉRDÉS A KIEGYEZÉS UTÁN 95 „ténykedésének kiterjedését a magyar országokban (sic!) jelentős mértékben kibőví­tené". Különösen a pesti fiók dotációjának felemelését szorgalmazta. Ugyancsak Magyarország kívánalmai közé sorolta, hogy a Bankszabályzat 37.§-ának kiszélesíté­sével ne csak államilag garantált iparvállalati értékek, hanem más biztos papírok (pl. a földhitelintézeti záloglevelek) is a lombardüzlet tárgyául szolgálhassanak.2 2 A ma­gyar PM igényeit levelében osztrák kollegája is támogatta, ami bizonyos tekintetben meg is nyugtatta a bankigazgatóságot. 1867. április 11-i igazgatósági ülésükön ugyan­is a két pénzügyi kormányzat leveleit „nagy megelégedéssel fogadták", mivel mint megállapították „az eddigi normatívák és bevett szokások semmi lényeges változást nem szenvedtek".2 3 Az eddigi viszonyok konzerválásában reménykedés öröme azon­ban azt is jelentette, hogy a pesti fiókdotáció nemrég tett emelését elégségesnek nyilvánították és a bankstatútumok 22. paragrafusa értelmében pedig „a nem bank­képes értékeket" lombardírozhatatlannak. Az autonómiájára büszke ONB figyelmét egyébként is elsősorban privilégiumának sérelme kötötte le. Ez nyilván döntő szerepet játszott abban, hogy a két PM között 1867 szeptem­berében újrakezdődött tárgyalások és megállapodások hivatalosan csak jóval később jutottak a Bank (és a nyilvánosság) tudomására. Méghozzá olyan körülmények kö­zepette, amikor a Bank és az osztrák kormányzat, valamint a Bank és a magyar pénzügyigazgatás közötti ellentétek módfelett kiéleződtek. De a szeptemberi pénz­ügyminiszteri egyezségek körül még ma is sok a rejtély, és nem állíthatjuk, hogy mindennek a végére sikerült járnunk. A két PM közötti megállapodás előkészületei már 1867 júliusára visszanyúltak, amikor Lónyay ismertette az uralkodóval átfogó pénzügyi konszolidációs tervezetét: amelynek súlypontját az államadósságok tőzsdeárfolyam szerinti konverziója jelen­tette. Ennek részletei most nem tartoznak a tárgyhoz, ezért csak annyiban érintjük, amennyiben a jegybankügyet befolyásolta. Lónyay tehát a szeptemberi tárgyalásokon mindenekelőtt a Habsburg birodalom régi adósságainak lehetőleg egységes járadék­ká alakítását tartotta szem előtt. Erre vonatkozóan előzetesen kikérte Andrássy és Deák véleményét is. Utóbbi miatt leutazott Szent-Lászlóra is, de az öregúrból csak annyit sikerült kihúzni, miszerint „ő is azon nézetben van, hogy mi ne kezdeményez­zük, de az országgyűlés okvetlenül kívánni fogja".2 4 Lónyay egyébként álláspontjá­nak megnyerendő szeptember 12-én Halász Imre pénzügyminisztériumi fogalmazót ismét Puszta-Szent-Lászlóra küldte Deákhoz, aki hasonló fogadtatásban részesült, majd a választ taktikusan kikerülő válaszlevelet hozott.2 5 Ekkorra azonban már megköttetett a két PM közötti (második) egyezség, amelynek hiteles szövegét mind a mai napig nem publikálták teljes terjedelmében. A megállapodásra ma is igaz Hegedűs Sándor egykorú megjegyzése:,,mai napig is áll e vitás ügy, várja a további felderítést. De bármelyik miniszternek legyen igazsága, az az országot semmire nem kötelezi."2 6 A Lónyay által a közös érdekű viszonyokról tárgyaló országos küldöttség elé 1867. szeptember 16-án terjesztett megállapodás ugyanis 10 pontból állt, nem tartalmazott pontot a jegybankügyre vonatkozóan.27 Miután azonban 1870 elején az ONB kérésére, tudniillik, hogy milyen megállapodá­sok köttettek Ausztria és Magyarország között, dr. Brestel, az osztrák PM azt vála­szolta, hogy az 1867 márciusi „stipulációkon" túlmenően az 1867 szeptemberi PM tárgyalásokról jegyzőkönyvi adatok birtokában azt tudja, hogy a magyar PM elköte-

Next

/
Oldalképek
Tartalom