Századok – 1992
Történeti irodalom - Ex ipsis rerum documentis (Ism.: Font Márta) III–IV/474
történeti irodalom 475 A szentkultusz elterjedtsége alapján arra a következtetésre jut, hogy a korai keresztény világkép Nyugat-Európában a vártnál univerzálisabb lehetett Nikitsch egy elfeledett szentre, a Mainz környékén tiszteletnek örvendő Disibodusra hívja fel a figyelmet, és a feledésbe merülés okaira próbál magyarázatot találni. Az egyházi és világi hatalom összefonódásának egy-egy szakaszát elemzi H. Wunder (az austrasiai Pipin hatalomvesztéséről), E. Else (egy elfeledett, karolmg-kori koronázószertartásról), P. J. Heinig (III. Frigyes és a birodalmi arisztokrácia kapcsolatáról) és R. Fuchs (Worms birodalmi szerepéről). Itt kapott helyet E. Zöllner tanulmánya, amelyben a szerző azt feltételezi, hogy az avar hódítás előtt az Enns folyótól keletre létezett a bajor törzs területéhez tartozó Ostergau, amely a későbbi Ostmark/Ausztria történeti előzménye. A második fejezet egyháztörténeti tanulmányainak sorát S. Lorenz munkája nyitja meg, amelyben I. Callixtus pápa (217-222) ereklyéinek helyét és kultuszának teijedését követi a szerző, egészen a 12. századdal bezárólag. G. Schmitz a forráshiánnyal küszködő 10. századi történetet gazdagítja egy kölni kézirat elemzésével, nyomon követve a különböző kánonjog-gyűjteményekből kompilált szövegek útját. E. D. Hehl az egyetlen 10. századi zsinati protokollumot (964) boncolja, amelyben XII. János és VIII. Leo pápák közti hatalomváltásról van szó. Ebben alighanem I. Ottó császárnak döntő szerepe lehetett. Aligha véletlen, hogy a szöveg előképe egy korábbi zsinati dokumentum (798), amely III. Leo pápát az igaz hit védelmezőjének mutatja be. A gazdasági életre vonatkozó anyagot dolgozott fel D. Lohrmann, aki a Tiberisen (Rómában) hajómalmok működtetését bizonyítja már a 11. századot megelőzően is. Ugyancsak a gazdasági életből meríti témáját J. Sydow is, egy 1159-re datált pápai privilégium alapján egy kolostor mellett (Bleubeureu) tartott vásárok és a kolostor viszonyára világít rá. Más pápai oklevél a trieri érsek (Albero, 1131-52) és a közeli apátság viszályán keresztül az invesztitúraharc egy ismeretlen színterét mutatja be, amelynek eredményeként a kolostor feletti császári jogok a trieri érsek kezébe kerültek (E. Boshof). A Szentszéknek nemcsak a császárral támadtak viszályai, hanem egyházi körökön belül is. E villongásokkal foglalkozik R. Hiestand dolgozata, címében (dominum papam appellando canem cum omnibus cardinalibus singulis) Ragusa érsekének 1252. évi kijelentését idézve. A pápaság Bizánccal való kapcsolatairól szólva azt hangsúlyozza a szerző, hogy a két egyház befolyási körzete nincs elhatárolva egymástól. A Balkán egyes részeit illetően kétségtelenül igaza van, hiszen Bulgária esetében Róma még a 13. század elején is tesz kísérletet arra, hogy Bizánctól elfordítsa. Ugyanerre a jelenségre Magyarországot például felhozni teljes tévedés: Lukács esztergomi érsek ellentéte a kalocsai érsekkel nem ilyen természetű. Magyarországnak a Szentszékhez tartozása az ezredfordulótól egyértelmű, akkor is, ha a 12. században vannak — igaz, kis számban — ortodox rítust követő monostorok. Érdekes forrást ismertet P. Herde, aki Orsini kardinális, a későbbi III. Miklós pápa (1277-89) elméleti munkásságával foglalkozik. Orsini pontifikátusa előtt tizenöt éven keresztül az inkvizíció referense voh a pápai kúriában, és gyakorlati tapasztalatait összegezve olyan művet alkotott, amelyet később kézikönyvként használtak az eretnekek kikérdezésekor. A jog oldaláról közelíti meg a korszakot J. Petersohn, az elévülési jog 12. századi értelmezéséről szól Barbarossa Frigyes itáliai privilégium-megújításai kapcsán. Két 13. századi jogász felfogást hasonlít össze W. Nörr: Hostensisnek az 1253-ban keletkezett kánonjogi summázatát és Durandi „Speculum iudicale"-ját. A középkori személyi kapcsolatokhoz érdekes adalék H. Maurer tanulmánya Eberhardról, IX. Leó pápa rokonáról, aki a konstanzi káptalan kanonokja volt. A legkevesebb, számszerint hét szerző szentelt figyelmet az Ottók és a száli császárok korának. H. Beumann az I. Ottó-kori egyházszervezet kérdéseit taglalja: a magdeburgi érsekség alapítását (965), illetve a korábbi mainzi érsekséghez való viszonyát, a két dioecesis területének elhatárolását tárgyalja. Egy másik egyházmegye (Metz) ezredforduló körüli püspökéről (Adalberon) szól R. Folz. Egyedülálló témájú cikket közöl K. U. Jaschke „tamen virilis probitas in femina vicit" címmel. Egy 11. századi krónikás, Wipo, császárnékról alkotott vélekedéseit gyűjti csokorba. II. Henrik felesége, Kunigunda; II. Konrád felesége, Gisella és III. Henrik két felesége, Grunhild és Agnes de Poitou azok, aVik személyén keresztül megrajzolódik a 11. századi királyné-ideál: a jelentős udvari befolyással rendelkező, a császári politikára hatással bíró, de ugyanakkor mindvégig háttérben miradó nőalak. Közülük Gisella „viszi el a pálmát", akit önálló uralkodásra képes karakterként ábrázol a krónikás. Két egymást követő ellenkirály, Rudolf von Schwaben és Hermann von Salm szerepének értékelését veszi szemügyre T. Struve, illetve U. Schmidt tanulmánya. Az invesztituraharc elsó szakaszában IV. Henrik császár ellenében kétségkívül Rudolf volt a jelentősebb figura, bár minden bizonnyal a luxemburgi származású Hermann megválasztásában is az alkalmasság (idoneitas) játszott szerepet. A pápapárti Rudolf (leánya, Adelhaid I. László magyar király felesége volt) értékelése mindeddig a IV. Henrik környezetében keletkezett források tükrében történt. A regulusnak nevezett és parvenüként hatalmat gyakorló Rudolf mellett létezik egy másik beállítás is: a szászok elleni harcban ő a kereszténység védelmezője, aki
