Századok – 1992

Közlemények - Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon I/59

ZSIDÓ BEVÁNDORLÁS MAGYARORSZÁGON 71 Minden ilyen fenntartás ellenére egyértelmű tény, hogy az évi átlagos 1100 fős bevándorlásnak kétharmada „tetten érhető" a határmenti megyékben, ami azt jelenti, hogy a kétlépcsős bevándorlásnál változatlanul elsősorban az első lépcső dominált. A bevándorlás két irányát tekintve elmondható, hogy a korszak egészében még mindig a nyugati bevándorlás van — nagyon minimális — túlsúlyban. Vagyis igazolhatónak látszik az a nézet, mely szerint az északkeleti bevándorlás csak Lengyelország felosztása után öltött nagyobb méreteket. 1787 és 1805 között a bevándorlás évi átlaga mintegy 50 százalékos emelkedést mutat. (Tekintettel az előző korszak nem teljes kiindulási bázisára ez az emelkedés a valóságban még nagyobb lehetett.) A bevándorlók még mindig magas aránya — 60 százaléka — a határmenti megyék zsidóságának számát növelte. Ezen belül éppen 2/3 :1/3 arányban már a keleti bevándorlók voltak többségben. A korabeli társadalmi viszonyok alapján egyértelmű, hogy a nyugati és az északkeleti bevándorlók közül az előbbiek voltak mobilabbak, vagyis több okból előbb vállalták, vállalhatták a továbbköltözést az ország belsejébe. Miután számításaimnál vándorlási különbségről van szó, feltételezhető, hogy ezek a számítások alábecsülik a nyugati bevándorlást a keleti javára. A nyugati zsidóság ugyanis inkább tekinthette magát őshonosnak, könnyebben talált az ország belsejében nyelvi és társadalmi bázist, mint a keleti. (Ez a kiszámíthatatlan torzítás viszont kiegyenlíti az északkeleti bevándorlásnak említett alábecsül ését.) A következő húsz évben (évi 1948 fő, szemben az előző korszak 1728 fős átlagával) némileg tovább emelkedett a zsidó bevándorlás intenzitása, ennek még mindig 54 százaléka a határmenti megyéket érintette. Ugyanakkor azonban ebben az időszakban ismét a nyugati bevándorlók voltak többségben, mintegy 6:4 arányban. 1830 és 1840 között egyértelmű a keleti bevándorlás erősödése, amely ugyan elmaradt a Lengyelország felosztását követőtől, de messze meghaladta az egyéb korszakokra jellemzőt. A nyugati megyékben eltérő tendenciák érvényesültek. A „morva-magyar" megyékben nagyarányú volt az elvándorlás, de a „tiszta morva" megyékben a bevándorlás minden korábbit felülmúlt, s a délnyugati megyékben is viszonylag dinamikus volt. A változás a Galíciához közeli Sáros megyében a legfeltűnőbb, ahol ebben az évtizedben a zsidó lakosság száma 50 százalékkal emelkedett. A következő hat év viszonylag homogén jellegű bevándorlást tükröz. Az északkeleti megyéket határozott elvándorlás jellemezte (évi átlag 352 fős elvándorlási többlettel), s így a bevándorlás szinte teljes egészében ismét a nyugati megyékben csapódott le, mindenekelőtt éppen az ország közigazgatási köpontja körül, Pozsony megyében. Nem kétséges tehát, hogy a korabeli emancipációs törekvések és az iparszabadság biztosítása szinte mágnesként vonzotta a Habsburg birodalom fejlettebb területeinek vállakoző, sok szempontból még mindig korakapitalista zsidóságát. A magyar történelem legnagyobb zsidó bevándorlási hulláma 1846 és 1850 között zajlott le. Kovács Alajos ezt a levert szabadságharc utáni idegen beáramlással hozta összefüggésbe. Aligha hihető azonban, hogy ez a nagyarányú bevándorlás kizárólag az adott korszak utolsó évére esett volna. Másrészt az idegen etnikum Kovács által említett beáramlása a Habsburg neoabszolutista államhatalom kiépítésének jegyében számos más, nem magyar etnikumot vonzott, de aligha a hatalomból teljes mértékben kirekesztett galíciai zsidókat. A magyarázat sokkal kézenfekvőbb, s