Századok – 1992
Közlemények - Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon I/59
72 VARGA LÁSZLÓ egyáltalán nem 1849-re, hanem 1846-ra nyúlik vissza, nevezetesen a lengyel nemesi felkelésre, s mindenekelőtt a galíciai parasztlázadásra. A lemészárolt lengyel nemesek számáról még vannak adatok, a zsidó áldozatokról legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Mindenesetre tény, hogy a parasztfelkelést követően minden korábbit felülmúló, kereken 25 ezer fős bevándorlási többlet jelentkezett a Galíciához közeli megyékben. Ezzel párhuzamosan zajlott azonban az utolsó nagy morvaországi bevándorlás is, így a leginkább érintett Nyitra megyében a bevándorlási többlet alig maradt el a 11 ezer főtől. Vagyis éves és országos átlagban éppen ez a néhány év az, ami — tehát még mindig két irányból — a legnagyobb zsidó tömegeket vonzotta Magyarországra. A forradalom és a kiegyezés közötti időszakban (statisztikailag 1850-1869) a még mindig intenzív, de egyértelműen csökkenő bevándorlás iránya Galícia volt, a nyugati irányú bevándorlás gyakorlatilag végleg elapadt. A kiegyezés után azonban már ugyanez a megállapítás érvényes a Galíciából érkező bevándorlókra is. Tény, s ez most már radikális fordulatot jelez, hogy a kiegyezést követő négy évtizedben a természetes népszaporulatot alapul véve 100 ezres nagyságrendű veszteség (vagyis kivándorlási többlet) érte a magyarországi zsidóságot. A dualizmus időszakában nemcsak a zsidóság, hanem az összlakosság számát is erősen módosította a kivándorlás. Ez a veszteség — amit be- és visszavándorlás mérsékelt — a népesség 6,7 százalékát jelentette.1 6 A zsidóság vesztesége ennek kereken kétszerese volt, s meghaladja a 13 százalékot. Lehet, hogy eleve nagyobb volt a zsidó kivándorlók aránya, bizonyára kevesebb volt közöttük a visszavándorló, de a tetemes különbség mindezen feltételezések ellenére, arra enged következtetni, hogy a kiegyezést követő évtizedekben a zsidó bevándorlás jelentéktelenné vált. A határmenti megyék adatai messzemenően alátámasztják ezt a megállapítást, hiszen az elvándorlás ezekről a területekről időnként lényegesen meghaladta az országost. Mindez azonban legfeljebb csak valószínűsíti a bevándorlás elapadását, s önmagában a bevándorlásnál nagyobb mértékű kivándorlást bizonyítja. A kiegyezés utáni népszámlálások azonban — szerencsére — már rögzítik a Magyarországon tartózkodó idegenek számát is. Ennek megfelelően 1857-ben 11.766, 1869-ben 6393 galíciai születésű személy tartózkodott Magyarországon (oroszországi pedig csak 187), 1880-ban 9726, 1890-ben pedig 19969. Vagyis, ha az utóbbiakat mind zsidónak vészük — vallásukra vonatkozóan nincsenek adatok — akkor is mindössze 3 százalékát tették ki a magyarországi zsidóknak. ítélhetjük persze akár magasnak is ezt az arányt, csakhogy — talán nem árt mégegyszer hangsúlyozni — a galíciaiak felekezetére nincsenek adataink, az anyanyelvi adatok azonban arra engednek következtetni, hogy számos lengyel is volt közöttük. A kiegyezés után gyökeresen más jellegű volt tehát ez a galíciai „bevándorlás". A Magyarországon élő galíciai születésűeknek csak egy kis töredéke telepedett le a határmenti megyékben (így pl. Máramaros megyében 1869-ben mindössze 5 százalékuk), hanem sokkal inkább a fővárosban (számuk Pest-Budán 1869-ben 1900 volt, Budapesten 1880-ban 5565,1890-ben 7529, 1900-ban pedig 13.606.) A belső migráció fő iránya Budapest volt, s ez különösen így volt a zsidóknál, csakhogy a fővárosi bevándorlásból szinte teljes egészében kimaradtak az elsősorban érintett „galíciai", azaz északkeleti megyék. (1881-ben mind-
