Századok – 1992

Történeti irodalom - Vadász Sándor: Emberek és eszmék a francia forradalomban 1789–1799. (Ism.: Poór János) V–VI/664

664 történeti irodalom 664 VADÁSZ SÁNDOR EMBEREK ÉS ESZMÉK A FRANCIA FORRADALOMBAN 1789-1799 Gondolat Budapest, 1989. 287 L Van néhány egyetemes és magyar történeti téma — a világháborúk, az orosz forradalom, a kiegyezés, 1848 és mindenek előtt talán a francia forradalom —, amelyről nagy merészség könyvet írni. E korszakokat, eseményeket illetően nem a fehér foltok hathatnak riasztóan, hanem a források és feldolgozások nagy bősége. Főleg így van ez a francia forradalmat illetően, amelyet, legalább szellemileg, egész Európa a magáénak érez. így gondolja ezt Vadász Sándor, az„Emberek és eszmék... " szerzője is. „Utószó helyett" címmel írt utószavában ezt írja: „Jelen sorok szerzője nem készíthet teljes mérleget, annál kevésbé, mivel célja... nem a forradalom egész történetének, hanem döntően eszmetörténetének bemutatása volt." Ez sem könnyű vállalkozás, ráadásul a szerző kevesebbet jelöl meg annál, mint amit elvégzett. Nemcsak és talán nem is elsősorban eszméket villantott fel az 1789-1799 közötti időszakból, hanem értékelóen számba vette a döntően francia és angol nyelvű történetírás teljesítményeit A magyar olvasó számára ez a (kötet majd egyharmadát kitevő) historiográfiai áttekintés a könyv legértékesebb és leginformatívabb része. A nagy historiográfiai fejezet Burke „Reflections on the Revolution in France" című egykorú (1790-es) írásával kezdődik és az 1987-es, már a kétszáz éves évforduló jegyében telő év franciaországi sajtópolémiáig terjed. Rendezőelvül a szerző a kronológiát választotta, bár választhatott volna mást is. Akár a francia és a nem francia történetírás, akár a forradalom „hívei" és „ellenfelei" szerinti csoportosítást, de legtöbb tanulsággal mégis az időrend jár. A forradalom utóélete egyfajta francia és európai eszmetörténeti áttekintés is. A könyvnek ez a fejezete rendkívül nagy anyagot mozgat meg. Arányosan időz a történetírás legjelesebb teljesítményeinél: Thiers, Lamartine, Michelet, Quinet, Taine, Aulard, Jaurès, Mathiez, Gaxotte, Lfebvre, Soboul stb. munkáinál. A mai, pontosabban az 1945 utáni viták külön fejezetbe kerülnek. Ebből kiderül: ahogy távolodunk a nagy eseménytől, a franciák többsége egyre kevésbé „szereti" saját forradalmát A Soboul-féle, Magyarországon jól ismert felfogás (,A francia forradalom története 1789- < 1799" című munkája már három magyar kiadást ért meg) Franciaországban már eh'télendően balosnak számít. Nagyobb visszhangja van Chaunu és Secher forradalom-felfogásának, akik — idézzük a szerzőt — „szinte matematikai levezetésként állították fel a következő történelmi, helyesebben éppen hogy történelmietlen párhuzamot: Robespienre = Lenin = Sztálin=Hitler=Polpot." Némileg mérsékeltebben, de leszámol a forradalom mamzáló kommunista értelmezésével Furet is, aki a „lenino-populista koncepció vulgatájának minősítette Soboul magyar nyelvre is lefordított szintézisét." S itt megismétlem, hogy merészség kell ahhoz, hogy valaki könyvet írjon a francia forradalomról. Manapság ugyanis forradalomról író történészeknek és filozófusoknak nem feltétlenül a forradalomról 1 van mondandójuk. Az 1789-cel elindult események során olyan elvi, politikai és erkölcsi kérdések kerültek (szó szerint is véresen) komolyan terítékre, amelyek messze túlmutatnak a franciaországi eseményeken. Ki mit és miért emel ki (esetleg ünnepel): a feudális rend összeomlását, a királyság felszámolását, vagy az erény diktatúráját, a terrort? Vajon felvethető-e egyáltalán az ünneplés kérdése egy olyan forradalommal kapcsolatban, amely addig fejlődött (?), fajult (?), hogy egy szűk „elit" döntötte el: ki egyenlő, ki szabad és ki testvér. Más szavakkal: a francia forradalom megítélése attól függ, hogy az „ítészek" mit gondolnak a hivatásos forradalmár ma oly divatos (stigmatizáló) kategóriájáról. Azaz: hogyan értékelik a jakobinusokat. Sajátos kényszerpályák alakultak ki. Az egyszerűbb történészi, filozófusi és tudományos szocializmus kutatói kényszerpálya az Elbától keletre (volt) jellemző, ahol szakralizálták a jakobinus diktatúrát. A liberális gondolkodók ezzel szemben, nyilván, nem szerethetik és nem ünnepelhetik a gyorsan a rettegés egyenlőségét kialakító diktatúrát, 1793 és 1794 elveit és gyakorlatát. Ám a liberális interpretációban is vannak csúsztatások. A bolsevizmus és a kommunizmus tapasztalata tette olyan „elvivé" a jakobinusok gyűlöletét, ahogyan az ma jellemző. Diktatúrák és diktatúrák között elmosódnak a különbségek. Pedig akadnak. Legyen elég az egyik és a másik hátországát adó történeti régiók (egyébként más összefüggésben nyomatékosan hangsúlyozott) különbségeire utalni. Azonban inkább a párhuzamok a jellemzők, s kétségtelenül vannak is ilyenek. Robespierre-t személyisége alapvető mássága (amit a neki ajándékozott megvesztegethetetlen melléknév jelez) nem mentette meg Sztálin és Hitler keresztapaságától. Azaz a kommunisták-marxisták szakralizáit jakobinusa mellett ott áll a liberálisok gonosz (és huszadik századi analógiák által démonivá tett) jakobinusa. Vadász Sándor nem lépett egyik kényszerpályára sem. Nem állt be az ünneplők közé, s nem azonosult a Carnot emlékét őrző gimnázium előtt kiköpő Chaunu nézeteivel sem. Mindazonáltal — az