Századok – 1992
Történeti irodalom - Rókay Péter: Salamon és Pója (Ism.: Kristó Gyula) V–VI/660
történeti irodalom 661 Isztriában idegen (egzotikus) típusúnak tekinthetők Salamon földi maradványai, amelyek magas termete, hosszú és alacsony, lapos feje, vékony orra miatt leginkább északi jellegű férfit rajzolnak elénk. A Salamont ábrázoló (és újkori) isztriai festmények érdemben nem adnak új információkat. Ránk maradt viszont Salamon sírköve Pólában. Ezt 1851-ben találták meg a város melletti hegyen álló Szent Mihály apátság romjai között. A sírkő felirata szerint alatta az igen kiváló Salamon, Pannónia királya nyugodott (hic reqviescit iüvstrissimvs Salomon rex Pannoniae). Noha nem zárható ki, hogy a sírkőfelirat egészében vagy részben hamisítvány, a részletes epigráfiai vizsgálat mégis inkább arra mutat, hogy — főleg a rex Pannoniae megnevezés miatt — Salamon sírköve feliratának a 12. század eleje előtt kellett keletkeznie. Nagyon sok irányban leágazó, sok szálon futó kutatásait ekként összegezte Rokay Péter: Salamon rokonságban állott I. Ultik isztriai őrgróffal, aki 1063-ban részt vett abban a német hadjáratban, amelynek eredményeképpen megdőlt I. Béla királysága, és a trónt Salamon foglalta el. Talán éppen a rokonság miatt lelt Salamon Magyarországról való távozta után menedéket Pólában, illetve a város falain kívül fekvő Szent Mihály apátságban mint convenus (kolostorban élő világi személy). Még az is előfordulhat, hogy Salamon nem Pólában halt meg, hanem csak itt temették el. Salamon király csontjai a Szent Mihály apátság megszűnte (1457-1470), illetve 1487 között kerültek az apátságból a pólai székesegyházba, ahol 1487-ben Michele Orsini püspök a többi, már az oltáron tisztelt szent ereklyéihez helyezte azokat. Ez a magyarázata annak, hogy a király csontjait a székesegyházban tisztelték, sírkövére pedig a város melletti Szent Mihály apátságban bukkantak. E rekonstrukció valóságtartalmától függetlenül Salamon arcképe a szent királyok galériájába tartozik, a hatalomról lemondó királyok típusába, s hozzá legközelebb tipológiailag a 13. század végi Dragutin szerb király áll. Salamon riválisa, László utóbb hivatalosan a szentek közé került, így Salamonnak csekély elégtétel jutott a pólai monda és kultusz révén. Aki ezt az elégtételt nyújtotta, feltétlenül szerzetes volt, ugyanis a szerzetesrendek számára a legnagyobb elismerést a volt uralkodók szerzetbe lépése jelentette. Magyarországon — ahol szent királyok, továbbá a világról való lemondásban és önsanyargatásban Salamonnál sokkal különb női szentek voltak — sem a királyi hatalomnak, sem az egyháznak nem volt érdeke Salamon kultuszának terjesztése. A Magyarország határain kívül fekvő Pólában azonban nem volt akadálya annak, hogy Salamont, ha csak bűnbánó és vezeklő életmódja miatt is, szentként tiszteljék. Ha Salamont fel is mentjük a bűnösség vádja alól, ez még nem jelenti azt, hogy szent is volt. Ha a Salamonra vonatkozó pólai adatok hitelesek, Salamon mint hatalmától erőszakkal megfosztott uralkodó egy kolostorban lelt menedékre és ott is halt meg. De vajon hitelesek-e a pólai adatok? Mivel a történetírás alapvető módszertani követelménye, hogy a tényeket meg kell különböztetni a feltételezésektől, nem lehet egyértelműen igenelni azt a megoldást, amely az adathiány okozta kétszer kétévszázados (1087-1285,1285-1487) űrt akként hidalná át, hogy Salamon akár hatalmának elvesztése után azonnal, akár a Bizánc elleni hadjárat után a Póla melletti Szent Mihály apátságban talált menedékre, ott halt meg, ott lett eltemetve, majd csontjait az apátság megszűnte után — a magyar krónikák Salamon aszkéta életmódjáról szóló adatáról értesülve — átvitték a pólai székesegyházba és itt szentként kezdték tisztelni. Lehet, hogy Bernold krónikájának van igaza, ennélfogva Salamon Bulgáriában esett el, s Pólában, illetve a Szent Mihály apátságban csupán eltemették. Még az sem kizárt, hogy Salamon soha nem nyugodott a számára készített sírban. A könyv e szavakkal zárul: „Mit mondhat erre egy halandó? Ibi ubi, requiescat in pace!" (Magyarul: Bárhol is nyugszik, nyugodjék békében.) A rövid tartalmi kivonatból is kiderül, rendkívül adatgazdag, szerteágazó problematikát tükröző, megindítóan emberi sorsot bemutató könyvet írt Rokay Péter. Méghozzá jó, igen jó könyvet, számos olyan remek részletmegfigyeléssel, amelyek maradandó értékei lesznek a középkori magyar szakirodalomnak, így pl. telitalálat annak felfedése, hogy a magyar krónikás anyagban koldulóként feltűnő Salamon képe csak a kolduló rendek megjelenése, azaz a 13. század eleje után alakulhatott ki, amit az is bizonyít, hogy a vele kapcsolatban említett in summa paupertate kifejezés jellegzetes ferences toposz. Ugyancsak bravúros az az eredmény, amely szerint a 15. században Rómában megfordult dák uralkodó (Dakón basileus) nem magyar király, hanem I. Keresztély dán király. Nagyon érdekes mindaz, amit a legkorábbi magyarországi oklevelek (a tihanyi, a zselicszentjakabi, a százdi, a szávaszentdemeteri, a garamszentbenedeki) hitelességéről, illetve interpolált voltáról mond. Óriási szakirodalmat, hatalmas, különböző nyelvű és természetű forrásanyagot mozgat. Legfőbb erényeinek egyike a mértéktartás, tisztában van azzal, hogy a Salamon „kérdést" nem lehet igényei szerint (feltételezések helyett biztos tényanyag alapján) megoldani. Ritka kutatói erény az a távolságtartás, amely éveken át vizsgált „hősétől" elválasztja. Nem hallgathatunk azonban legtöbbször logikus érvelésének alkalmankénti megbicsaklásairól sem. Amikor arról ír, hogy Salamon és Judit házasságát fel is bonthatták, hiányzik annak elhitetése (illetve bizonyítása) a tekintetben, hogy ezt királyi házasságok esetében is megtette az egyház. Amikor arról szól, hogy Judit özvegységét éppen a korai források nem említik, túlságosan nagy súlyt helyez az argumentum
