Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
a magyar nemesség a török hódoltságban 595 nagyobb biztonság kedvéért — marháit is behajtatta magához. Ezeket aztán csak úgy sikerült visszaszereznie a szpáhitól, hogy — a falu kezessége mellett — megígérte: mindaddig Dunaharasztin marad, amíg ott biztonságos lakásuk lehet.22 6 A magyar tárgyalófél egyébként azért tanúsított ily szokatlan rugalmasságot és engedékenységet a hódoltsági és a hódoltsági peremvidéki nemességgel szembeni török igények iránt, mert maga is csak a török felé, szavakban volt az „egyaránus szabadság" elkötelezett híve. A magyar földesurak és hatóságok a valóságban sem a predialistákat, sem a kurialistákat, sem pedig az ármálistákat nem tekintették a kiváltságolt osztály teljes jogú tagjainak, s ezzel a törökök is tökéletesen tisztában voltak. A magyar jogokért körömszakadtáig harcolni kész Esterházy is kénytelen elismerni egyik, Tassyhoz küldött, 1629. évi instrukciójában, hogy „curiákot, tudom, nem nemesített őfelsége, s az személy pedig nemessé az földet nem teheti",227 vagyis: azok a, jobbágytelken élő kisnemesek is csak az adott földesúrral szemben mentesülhetnek az adótól és a szolgálattól, akik megváltották telküket. A manumittáló és libertáló levelek, mint láthattuk, még e relációban is igyekeztek körülnyirbálni a felszabadítottak jogait, egyes nagybirtokosok pedig nyíltan is hangoztatták, hogy az általuk — akár csak részben — birtokolt falvakban és mezővárosokban támadt nemeseket még elvben sem tekintik magukkal egyenjogúaknak. Amikor a kecskeméti Pathai András Pest-Pilis-Solt vármegye 1673. augusztus 9-i közgyűlésén kihirdettette nemeslevelét, „az kecskeméti potior földesúr, Kohári István uram eő nagysága exemptionális leveleis el olvastatott, melyben consentiál azon nemességnek olly conditióval, hogy mássok ellen légyen nemes, de eő nagysága ellen ne".228 Ez magyarázza, hogy Gyöngyös városa 1671-ben „az Nagyságod jobbágy közzwl" valónak mondotta nemes Csöke Lukácsot egyik, Koháry Istvánhoz intézett levelében. 22 9 Másszor — így például 1677-ben, amikor Pethő Bálint azért kért testimoniálist nemességéről Pest-Pilis-Solt vármegyétől, mert Kecskemétre kívánt költözni — Koháry sietett kijelenteni, hogy „tudomása nélkül egyetlen nemest sem hajlandó eltűrni önmaga ellen azon mezővárosban" („nullum contra se nobilem in eodem oppido sine scitu pati vellet".)230 Végül egy dunántúli példa: a pápai jezsuita rendház rektora Veszprém vármegyével üzente meg Tóth András és János balatonfőkajári (Veszprém m.) nemeseknek, hogy őket a faluban megtűrni többé nem akarja.»* Innen már csak egyetlen lépés hiányzott ahhoz, hogy a hódoltságon kívül élő, de ott érdekelt földesurak azokat a hódoltsági nemeseket is korlátozott jogúaknak tekintsék, akik — örökös, szerzett vagy zálogos birtokok uraként — másutt, így a hódoltsági peremvidéken is „igazi" kiváltságosnak minősültek volna. A kinti compossessorok jól tudták, hogy a helybeli birtokosok jóval nagyobb haszonhoz jutnak a közös pusztákból, mint amennyi őket részarányuk után megilletné, s a század derekától fogva megkísérelték őket rászorítani hasznuk egy részének átengedésére. Vagyis tulajdonképpen arra, hogy tényleges használóként — jogállásuk dacára — ők is adózzanak nekik valamilyen formában. A hódoltság magyar adóztatásával foglalkozó kötetünkben már részletesen ismertettük azt a tiltakozást, amelyet Tápiógyörgye (Pest m.) egy részének zálogbirtokosai, Kis János és Perese Albert jászberényi nemesek tettek Pest-Pilis-Solt vármegye előtt 1657-ban. Mivel azonban oly pontosan tükröződik benne a kinti és a hódoltsági birtokosok együttes birtoklásának összes
