Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
590 s7.akály ferenc Miként a legutoljára idézett adatok is mutatják, nemcsak a mezővárosokban, hanem falvakban élő régi és új hódoltsági nemesek is nagy számban képviseltették magukat a zálogbavevők soraiban. Különösen a békési,19 1 a heves-külső-szolnoki,192 a jászsági és kunsági,19 3 valamint a pest-pilis-solti19 4 falvak nemessége — egyénileg, családonként, idegenekkel, esetenként másutt lakó idegenekkel is összefogva — előszeretettel fordította erre felhalmozott tőkéjét. Ezzel szemben viszont nincsen nyoma annak, hogy a dunántúli — így például a Baranya és Fejér megyei — kisnemesek is szereztek volna maguknak újabb fekvőségeket ezen az úton.19 5 Hacsak a kötéslevél külön nem korlátozta ebben, a zálogbirtokos pontosan ugyanazokkal a jogokkal rendelkezett, mint az eredeti tulajdonos: ha — mint az a hódoltságban lenni szokott — a zálogolt birtok pusztán állott, arra jobbágyokat telepíthetett s azokat tetszés — jobban mondva: lehetőségei — szerint adóztathatta és szolgáltathatta, azt továbbzálogosíthatta, bérbe adhatta stb. Az a szembetűnő tény azonban, hogy — az itteni közösségekhez hasonlóan — a hódoltsági magánszemélyek is túlnyomórészt csak lakóhelyükkel szomszédos vagy ahhoz közel eső birtokot vásároltak vagy zálogoltak, önmagában is figyelmeztet: annak területét — éppúgy, mint azok a régi hódoltsági nemesek, akik saját kezelésben hasznosították örökölt pusztáikat — maguk akarták megművelni vagy legeltetni. Vagyis: elsődlegesen nem feudális birtok —, hanem használati jog megszerzésére törekedtek. Különösen jól megmutatkozik ez azon esetekben, amikor a zálogbavevő — sokszor aránytalannak tűnő anyagi áldozatok árán — olyan pusztán jutott egy-egy telekhez vagy egyéb más töredékrészhez, amelyen tucatnyi kinti és benti birtokos osztozott.196 Mivel az ilyenek birtoklási és határhasználati rendje már rég összekuszálódott, s így a ráeső részt nem lehetett elhatárolni, az új hódoltsági birtokos joga mindössze odáig „terjedt", hogy — a többi környékbeli birtokos, valamint a kinti birtokosok által oda beengedett bérlők, esetleg azok albérlői mellett197 — ő is használhatta a szóban forgó puszta legelőit és más haszonvételi forrásait. Röviden szólva: az általa letett summa tulajdonképpen afféle „belépti díjnak" tekinthető. Szinte látleletszerűen utal a hódoltsági birtokforgalom ezen jellemvonására Szecsey Pál kecskeméti nemes 1643. évi levele, „városunkbeli Ágoston János uram is 40 forinton vett egy udvarhelyet ez megnevezett bankházi pusztán (Pest m.) komáromi Pálfy Istvántul, Balassa Mihály uram is vött egy udvarhelyet ugyanott, Bankházán az ottvaló Deák Istvántul 40 forinton, az város is vött ugyanottan Buday Páltul, Ráday Andrástul és Földváry György uraméktul, az Tukos Balázs részét 40 forintért, én magam is vöttem az érsekújvári Czuba Istvántul... 3 udvarhelyet száz forinton".19 8 Ezt a jogot — évi bérletként — éppenséggel olcsóbban is meg lehetett szerezni, hiszen abból a 110 tallérból például, amelyért Erdős Mihály és Szívós János nagykőrösi nemesek 1673-ban Fáy Lászlótól zálogba vették az Örkényi (Pest m.) puszta felét, az előző évi árakon — amikor ugyanők bérelték azt — negyedszázadnál is hosszabb ideig futotta volna az árendára.19 9 Szemben az évről évre alku tárgyává tehető, könnyen felmondható bőrlettel azonban a záloglásnak is megvoltak a maga előnyei: általában hosszabb időre szólt és azon belül csak peres úton lehetett felbontani, s mivel bárminő, legkisebb rész zálogbirtokosa a többi birtokossal egyenrangú „földesúrnak" minősült, általában is nagyobb jogbiztonságot jelentett annál. Mindebből nyilvánvaló, hogy a termelésben nagygazdaként résztvevő hódoltsági nemesek
