Századok – 1992

Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562

580 s7.akály ferenc huszonöt-harminc kilométerre van Ráckevitől, alkalmasint a várható magasabb bérleti díjból származó haszonra spekuláltak Balassa János, Péter és ifjabb János ráckevi nemesek is, amikor 1653-ban vállalták, hogy minden év űrnapján 15 forintot fizetnek atyjukfiának, a győri püspökség vécsi prédiális székéhez tartozó Tapolcafőn élő Ketyei Finta Mihálynak10

3

e néhány közös pusztájuk után.10

4

Bár a Balassák igazolhatóan még 1672-ben is húztak ezekből jövedelmet, sajnos nem ismeretes, hogy milyen formában.10

5

Nem valószínű, hogy e távoli pusztákat maguk óhajtották használni, hiszen a közeli Bugyin, Dabason, Délegyházán és Peszéren (Pest m.) is részbirtokosok voltak.10

6 (Régi birtokosnak tekinthetők egyes, török megszállás alatt élő mezővárosok is. Szeged még Mátyás királytól kapott engedélyt arra, hogy a környékbeli kun pusztákat a kunokkal azonos jogon legeltethessen. A kunok kipusztulása után a tanács immár egészében a sajátjának tekintette ezeket, s csak hosszas huzavona után hajlott rá a 17. század közepén, hogy névleges ajándékkal elismeije a jászok és a kunok mindenkori főbírájának, a nádornak azokhoz való, elvitathatatlan jussát. Mindeközben azonban maga a város is földesúrként viselkedett, amennyiben — megfelelő árenda fejében — ráengedte a tőle legtávolabb eső Bugacra, Majsára és Szankra Kecskemét város vagy egyes kecskemétiek [az 1670-es években például Pathai András nemes] jószágait.)107 Nemességei vásárló hódoltsági parasztok (ármálisták) Ami az új nemességet illeti: a parasztok nemességszerzése a 17. század második-harmadik évtizedében kezdett olyan tömegessé válni, hogy azzal már a törvényhozásnak is számolnia és foglalkoznia kellett. Az 1609. évi országgyűlés azon végzeménye, miszerint az uralkodó csak az arra „érdemeseknek", s ezeknek is csak a rendek ajánlására adhat címeres levelet, vonatkozhat akár a közrendű származású végvári katonák és hajdúk, akár pedig a felemelkedni kívánó parasztok megnemesítésére. Az 1622. évi 17. törvénycikk már világosabban fogalmaz: ebben már nincsen szó „érdemekről", a rendeknek az 1619. évi diétán előterjesztett panaszaira hivatkozva kimondja viszont, hogy a király az érintett földesúr hozzájárulása nélkül nem nemesíthet meg jobbágyot. Az 1625. évi 54. törvénycikk ezt azzal toldotta meg, hogy olyan jobbágynak, aki ellen visszakövetelési (repeticiós) per folyik, nem szabad nemeslevelet adni, s ha — nyilván a befogadó földesúr támogatásával — netán mégis ármálist szerzett, az veszítse érvényét. Azon előfeltételeket, amelyekhez a magyar rendek a paraszt megnemesítését kötötték, az 1630. évi országgyűlés 30. törvénycikke összegezte: ez úgy rendelkezett, hogy a nemességszerzéshez nemcsak földesúri beleegyezés, hanem vármegyei ajánlás is szükséges. Kötelezte továbbá az új nemest, hogy ármálisát az illetékes vármegye közgyűlésén hirdettesse ki. Ez a követelmény azt a célt szolgálta, hogy mindazok, akiket az adott nemességszerzés ilyen vagy olyan módon érinthet, idejében értesülhessenek a dologról, s szükség esetén tiltakozhassanak. Noha indoklásként a parasztoknak adott ármálisokban is benne szerepel az országnak és a királynak tett szolgálatokra utaló formula, a paraszti nemességszerzés tulajdonképpen egyszerű adásvétel volt. A nemesedni kívánóknak mindenekelőtt saját földesura hozzájárulását (manumissióját) kellett „megvásárolnia", amilvel azon-