Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
a magyar nemesség a török hódoltságban 581 ban csak a személyi szabadság kieszközlésére kapott felhatalmazást. Mivel a telek, amelyen élt, és amelyből megélhetése származott, „elbocsátása" után is a földesúr tulajdonában maradt, külön kellett fizetnie, ha a telkét terhelő adók és egyéb szolgáltatások alól is mentesülni akart (inscriptio). Ez utóbbi azonban nem volt feltétele annak, hogy számára a bécsi Magyar Kancellária az ármálist — meghatározott összeg lefizetése ellenében — kibocsássa. Egyes földesurak — némi ellenszolgáltatás fejében — a nemeslevél megszerzését is vállalták manumittált jobbágyaik számára. (Megjegyzendő, hogy a földesúrnak különféle szolgáltatásért fizetendő összegek a szerződéslevelekben általában egy összegben jelentkeznek).108 Mivel ez a folyamat az ő befolyási övezeteiket is érintette, a török is csakhamar felfigyeltek a parasztnemesek elszaporodására: „azok, az melyek inkább bírták magokat — panaszolja 1628-ban Murteza budai pasa Koháry Péter újvári kapitánynak —, némely falunak jobb része, némely falu egymásra nézvén, marháinak jobb részét reá költötte, valami úrember után módot keresett, azután újonnan levelet váltott", s úgy lett nemessé.109 Az ez évi szécsényi békealkudozásokon a pasa követe útján is szóvátette, hogy a magyar király a zsitvatoroki béke óta sok olyan jobbágyot nemesített meg, akik azelőtt a szultánnak is szolgáltak. Leszögezte: annyi jobbágyot nemesíthet meg, amennyit csak akar, de ne kívánja, hogy ezek megváltozott jogállására a török hatóságok is tekintettel legyenek.11 0 A helyi török tisztviselők ezen kijelentései azonban ezúttal sem annyira a megszállt terület, mint inkább a hódoltsági peremvidék viszonyaira vonatkoznak. A jelek szerint az új nemesség kialakulása a hódoltságban amúgy is jóval később kezdődött, mint az ország más részein. A nagykőrösi ármálisták, akikről kitűnő feldolgozással rendelkezünk, valamennyien a század dereka táján vagy még később léptek át a nemesség Soraiba,11 1 s csak a század második felében regisztrálhatunk jelentősebb számú parasztnemességet a hódoltság „legnemesedettebbnek" tűnő megyéjében, Heves-Külső-Szolnokban is. Azon heves-külső-szolnoki nemesek névsorát elemezve, „kiknek nemes levele a század második felében, 1650-től 1678-ig, Egervára visszavételéig hirdettetett ki", a megye monográfusa így ír: „Ha ezen névsort az 1675-iki adó összeírásban névszerint felsorolt nemesekkel egybevetjük, látni fogjuk, hogy az adóösszeírásban felsorolt nemesség egy része itt nem foglaltatik, mert azok nemessége régebbi keletű, s azon időben publikáltatott, melyről jegyzőkönyvek nem maradtak fel. Annyit állapíthatunk meg ebből, hogy Heves és K. Szolnok megyékben 1655-ik évtől 1683-ik évig 174 új nemessel növekedett az addigi létszám. Megjegyzendő még az is, hogy az 1675-iki összeírásban az itt foglaltak közül már sok nem található: ezek egy része elhalt, elköltözött vagy végvárakba katonáskodni ment."112 A hódoltságiak manumittálása viszont — az ismertetett országgyűlési végzések előírásainak megfelelően — pontosan ugyanúgy ment végbe, mint az ország más részein lakóké. A megváltási összeg nagyságának, illetve a szabadítólevélben foglalt földesúri kikötések és fenntartások mibenlétének illusztrálására álljon itt néhány Duna-Tisza-közi példa. Hamvay Ferenc 1666-ban 200 aranyért, valamint „egy hintóban való, egyszőrű fekete, tanult hat gyermeklovakért" szabadította fel, fundusával együtt, nagykőrösi örökös jobbágyát, Szívós János deákot, aki — élve a szerződésben kapott engedéllyel — már a következő esztendő első napjaiban ármálist szerzett I. Lipót királytól.11 3 Az ugyancsak nagykőrösi Beretvás János valamivel „olcsóbban"
