Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
a magyar nemesség a török hódoltságban 579 nemes — egybehangzóan állították, hogy elsőfokú unokatestvérek voltak, s hogy Farkas Lukács a fülük hallatára jelentette ki, „hogy szintén annyi része néki az inárczi pusztában, s szintén úgy bírhatná, mint nemes Farkas Gáspár, csak fizethetne a töröknek, de szegíny ember s azért nem bírhattya". A jómódú Gáspár — aki segített Lukács lányainak kiházasításában is — szerette volna magához váltani unokatestvére részét: „Ezt mondotta Farkas Lukácznak: »Édes eöczém, Lukácz! Te szegíny ember vagy, ihon én tenéked az inárczi pusztabéli porciódért kétt tehenet és kétt eökröt adok, add nékem!« Erre azt felelte Farkas Lukácz: »Nem adom, édes attyámfia, jó bátyám, noha szegíny ember vagyok, mert talám mégh jövendőben maradékomnak kell.«"95 Ha mindezek után még kételkednénk, hogy a Farkasoknak azért kellett fizetniük a „töröknek" — értsd: az inárcsi pusztát birtokló hűbérbirtokosnak —, mert azt maguk használták, kételyeinket eloszlathatja egy korábbi adat, miszerint Egry János szolgabíró és Balogh Dániel esküdt 1660-ban körösi Farkas Mihály és Ferenc (Gáspár fiai) kérésére felszólította Hancsók Mihály és Csabaji Gellért Mihály nemeseket, hogy „az Inácz neveő pusztárul..., az instánsok saját pusztájokrul el haytot száz hatwan három eöregh szarwas marhákot" adják vissza a sértetteknek.9 6 A Tasson (Solt m.) lakó Végh család tagjai nem — vagy nemcsak — legelőnek, hanem kaszálónak (is) használták a bakszéki (Pest m.) pusztát, amelyben nekik „Billen [Bille] felől, Szent Márton [Szalkszentmáron] felől annyi vagyon, a mennyit három nylas tészen, a mint kötéllel mérnek".97 Eleshetett birtokai használati díjától — vagyis: a munka nélkül szerzett jövedelemtől — a hódoltsági birtokos úgy is, hogy — ellenszolgáltatások fejében — bérleti díj nélkül ráengedte pusztájára valamelyik szomszédos település vagy éppen lakóhelye gazdáinak állatait. (A viszontszolgáltatás rendszerint az volt, hogy ő meg azok legelőjét használhatta.)9 8 Mindezen esetekben a hódoltsági nemes lakóhelyén kívüli birtoka nem földesúri haszonvételi forrásul, hanem saját gazdasága kihelyezett „üzemegységéül" szolgált. Kétségtelen, hogy a régi nemeseket elsősorban az irányította új lakóhelyük kiválasztásában, hogy minél közelebb lehessenek eredeti birtokaikhoz. Különösen szembetűnő ez az összefüggés a dunapataji nemesek esetében, akik csaknem kivétel nélkül érdekeltek voltak valamely közeli solti pusztában. Kifejezésre jut ez abban is, hogy a „Pathai városában lakozó" Orbán Balázs erki, Vitéz János varajti, Vörös Sebestyén bátyai, Csenket Pál pedig csornai „nömös embörnek" mondotta magát még a 17. század közepe táján is.9 9 Mivel egy nagybani marhatenyésztőnek pusztából sohasem lehetett elég, viszonylag ritkán fordul elő, hogy hódoltsági nemes lakóhelyéhez közeli pusztát bérbeadott volna. Balassa János és Miklós ráckevi nemesek 1639-ben Pest-Pilis-Solt vármegyén mindazokat eltiltották Dabas puszta használatától, akik nekik és Hartyáni János kinti birtokosnak nem fizetik a bért.10 0 „Mikoron én Pataira szakadtam — emlékezett 1662-ben Beszprími György 70 éves nemes —, ottan mindgiárást más emberséges emberekkel együtt göbölit szoktunk tartani", mindig az úgyszintén dunapatai Csornai Benedek felmenőitől bérelték a bálegyházi, bőszéri és csábornaki (Solt m.) pusztát,10 1 akikről egy 1653. évi tanúvallatásból derül ki, hogy emberemlékezet óta egyedüli magyar urai Csorna (más néven Csősz, Solt m.) pusztának is.102 Ilymódon az idegenek bérért ráengedett marhái mellett bőven maradt legelő saját állataik számára is. Mivel Bodmér, Kápolnásnyék, Pettend és Szöszvér (Fejér m.) jó
