Századok – 1992
Tanulmányok - Székely György: A polgári rend előzményeihez: a városi elit a 12–13. századi Európában V–VI/517
városi elit a 12-13. századi európában 521 vevők lehettek pártatlan békebírák. 1224-ben Inghirrami de Magreto, Firenze Isten kegyelméből való podestà-ja uralmát említik és az ő rendelkezése érvényesül, kik vesznek részt a comune tanácsa tagjain kívül mely testületek képviseletében adókivetéskor. 1266-ban Catalano de' Catalani és Loderingo degli Andalö voltak podestàk, akiknek emlékezetét Dante is fenntartotta a Pokol szövegében. 1271-ben Taddeo de Montefeltro volt Firenze podestà-ja. Ennek tipológiai jelentőségét aláhúzza, hogy Toscana népsűrűsége a déli övezetéhez képest háromszor, talán négyszer nagyobb volt, amit nem a túlnépesedett mezőgazdaság, hanem a virágzó városhálózat tarthatott meg. A 13. század végén a mintegy 8.5 millió itáliaiból vagy 750 000 élt Toscanában. Jelentékeny szám ez, ha arra gondolunk, hogy Milano és tartozékai népessége az 1 milliót lépte túl, s az Egyházi Államé az 1.5 milliót érte el. Igaz, hogy a podestà méltóság valamit vesztett jelentőségéből 1250 óta, amikor Firenzében létrehozták a népkapitány (Capitano del Popolo) intézményét, amely mellette réteg, ill. társadalmi képlet érdekeket védett. Ez utóbbiak belső irányzatai nehezen voltak elkülöníthetők és mélyebben megérthetők a kívülről jöttek számára, azért a következő nemzedékek nagyjai, bármilyen éles különbségek vagy ellentétek lettek köztük, azonos megítélést kaphattak. Az utókorban már összemosódott egyéniségek ilyen egységét látta meg Giorgio Vasari a firenzei podestà palotája kápolnájának festményeiben, amelyeket egyaránt Giotto javára írt: Brunetto Latini, Dante Alighieri és Corso Donáti arcképei természetesen adottak voltak Vasari szemében. Sajátos Róma helyzete, amely nemcsak a pápa és császár közt vergődött. Az Örök Város az antik hagyományt kívánta visszaállítani, nem kívánt többé kőbányaként pusztulni a vüági és egyházi uraságok palota- és templomépítkezései közepette. Sajátos öntudatot fejez ki 1162-ből a szenátus határozata azok halálbüntetéssel sújtásáról, akik bármilyen kárt tennének Traianus oszlopában, hiszen ennek a világ végéig állnia kell „az Egyház és az egész római nép dicsőségére".4 Az itáliai városok építészeti fejlődésén túl azok társadalmi helyzetére és önkormányzati lehetőségeire is fényt vet a települések erődítettsége. A városfalak sok helyen az etruszk, illetve a római kortól figyelemmel kísérhetők, az egyes városok falvariánsai megkülönböztethetők és régészeti feltárások, okleveles, írott források alapján keltezhetők. Összefüggenek a világi igazgatás alakulásával. Verona falövezetének karbantartása és erősítése már 8. századi forrásból ismert. Az egyik teher, ami alól az olasz városok mindig szabadulni akartak, a városfalon belüli császári palota volt, a központi igazgatás székhelye. Milano már a Karoling-korban szabadult ettől. Verona esetében azonban a város és falának építészeti állapota a longobárdok hosszú korszakában zavartalan volt (multum tempus transiisset ex quo hanc urbem reparare opus non erat, quia Langobardorum minime indigebat), a kérdés csak Jámbor Lajos uralma idején merül fel. VIII. János pápa (872-82) pedig Kopasz Károly császártól segítséget kérve már felpanaszolta Itália településeinek (civitates, castra et ville) szaracén elpusztítását, püspöki székhelyek elnéptelenedését, amit tetéztek őrgrófok dúlásai, majd a magyar kalandozások rombolásai tették szükségessé a városfalak újjáépítését (Bergamo 904, Cremona 916). A 10. századi Berengar-féle oklevél az Arnulftól lerombolt falaknak a nép segítségével való helyreállítására kötelezett valamely püspököt. Mégis a 10. századi
