Századok – 1992

Történeti irodalom - Köpeczi Béla; Makkai László; Mócsy András stb.: Erdély története I–III. (Ism.: Heinrich Gábor) III–IV/465

483 TÖRTÉNETI IRODALOM ERDÉLY TÖRTÉNETE 1-Ш. Szerk: Köpeczi Béla, Makkai László, Mócsy András stb., Budapest, Akadémiai Kadó 1986. Európa határai rengeteget változtak az évszázadok során, ezért egyes tájak története egyformán odatartozik több nép, ország vagy nemzet múltjához. Burgundia története nemcsak Franciaország történetének része, hanem a Német Birodalomnak is; ahogy Nizza és Savoya története is egyforma jogon szerepel a francia és olasz történeti hagyományokban. Dél-Spanyolország múltja egyformán érdekli a spanyol és az arab történet kutatóit. Ugyancsak abszurd lenne tehát azt állítani, hogy valamely táj, ország, tartomány, netán földrész történetét csak egy bizonyos ország vagy nép történészeinek van joga kutatni, ismertetni. A történetírás egyetemes tudomány, amiben abszolút természetesnek számít, ha amerikai (Egyesült Államokbéli) történészek foglalkoznak Afrika múltjával, hogy szovjet (bocsánat ma már orosz ukrán stb.) történészek Dél-Amerika társadalmi problémáinak gyökereit keresik, hogy közép-európai kutatók oszmanológiával bajlódnak, japán szakemberek pedig, ne adj Isten, mondjuk a magyar honfoglalás korát búvárolják. Ugyanakkor — sajnos — az egyes nemzeteket, népeket elválasztó határoknak is megvan a maguk súlya, amely időnként ránehezedik a történetírók táborára. A közelmúlt évszázadokban, vagy éppen most, a szemünk láttára született, születő államok történészei, ha népük múltját keresik, kényszerűen szembetalálják magukat más, náluk szerencsésebb nemzetek történeti hagyományaival, s az azokra épülő koncepciókkal, hiszen az ő népük múltja eddig többnyire „azok" történetének részeként szerepelt a történetírásban. E szembetalálkozás „eredményei" közé tartozik az a vita, amelyik éppen Erdély történetével kapcsolatban szokott leginkább felszínre kerülni, hogy ti. kinek van „joga" és kinek nincs egy-egy ország, tartomány történetével foglalkozni. Erdély, a Kárpát-medencének e földrajzilag tán legjobban körülhatárolható darabja közel egy évezreden át közös hazája volt három népnek: a románoknak, magyaroknak és az itt szásznak nevezett németeknek. E népek közül kettőnek a zöme a szomszédban élt és él: a románok a Kárpárokon kívül, a magyarok a mai Magyarországon és annak határai mentén. A szászok őshazája a távolabbi Németország, de ettől még ők is teljes jogú részei voltak az európai németségnek. A táj története ennek megfelelően három nép történetének is része. Sok fegyveres és politikai konfliktus tárgyaként és okaként szerepelt az elmúlt évszázadban - ezért azután nem csoda, hogy amolyan orvosi lóként hordozza magában Közép- és Kelet-Európa történetének megannyi forró problémáját — és az ezzel járó történetírói vitákat. A magyar történetkutatás a második világháború óta eltelt négy évtizedben mintha nem fordított volna túl sok figyelmet Erdélyre, hogy azután a nyolcvanas évek kezdetén, a Történettudományi Intézet kezdeményezésére különböző korszakok és kérdések szakértői álljanak össze az országrész történetének megírására. A kezdeti tervek egyetlen, népszerűsítőnek szánt kötetről szóltak - a „kihagyott" négy évtized, az egyre erősebb közönségigény és a felforrósodó politikai feszültségek hármas nyomása alatt azonban végül is egy háromkötetes új szintézis született, amelyik már megszületése pillanatában része lett az európai történetírásnak. A három kötet 12 tagú szerzőgárdája megpróbált modern és objektív képet adni Erdély három népének történetéről, méghozzá oly módon, hogy nemcsak a magyar, hanem a román és szász történetkutatás eredményeit is figyelembe vették. Egyaránt szó van politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális eseményekről, s külön szerepet kapott a szokatlan bőséges és szokatlanul színvonalas illusztrációs anyag. (Kár, hogy az ezernél több kép nagyobb része és szinte valamennyi térkép fekete-fehérben készült, s nem is túl jó nyomdatechnikával.) Egy, a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt közreadott, magyar történészek által írt munkánál azt lehetne várni, hogy egyfajta „magyar hivatalos álláspontot" képviseljen az Erdély történetéről régóta folyó vitákban. Csakhogy, amint ezt Köpeczi Béla főszerkesztő előszava is külön hangsúlyozza, igazából nincs is „hivatalos vélemény", a szerzőket semmiféle előírás nem kötötte, legföljebb magyar iskolázottságuk, örökölt történészi hagyományaik befolyásolhatták őket. Nem is található az egyes fejezetekben semmiféle „közös álláspont", a szerkesztők tiszteletben tartották az egyes szerzők saját felfogását, a szerkesztés az ismétlések elkerülését és a jegyzetanyag egységesítését tekintette legfőbb céljának. Nem