Századok – 1992

Történeti irodalom - Köpeczi Béla; Makkai László; Mócsy András stb.: Erdély története I–III. (Ism.: Heinrich Gábor) III–IV/465

466 történeti irodalom is különböző álláspontok közötti kényszerű egyeztetés, hanem a magyar, szász és román kutatás által eddig elért eredmények lehető leghitelesebb bemutatása volt a cél. Természetesen ezek az eredmények nem mindig és nem mindenben egyeznek egymással, különösen nem a magyaroké a románokéval. Bár maga a szöveg kerüli a nyílt vitatkozást, a bőséges jegyzetanyagban elég hely maradt ezen nézeteltérések ismertetésére, és az ahhoz tartozó érvelésre is. Az első kötet első része az őstörténettel foglalkozik. E fejezet szerzője Vékony Gábor, aki megpróbálja nyomon követni az erdélyi táj első lakóinak sorsát, közben azonban kénytelen kimutatni, hogy az őslakosság megoszlása sosem követte a földrajzi „választóvonalakat", sokkal inkább a síkság és a hegyes területek között voltak etnikai(?) határok. Fontos megállapítása, hogy az európai kelta invázió pillanatában (a Kr. e. 3. században) Erdély gyakorlatilag lakatlan volt, s erre az „üres" területre nyomultak be a dákok a Duna völgye felöl. A dákok hozták létre az első, Erdélyben született régészeti kultúrát, majd az első, történetileg is ismert itteni államot, a dák királyságot. Burebista (Boirebisztasz) királynak körülbelül a Kr. e. 1. század közepén, egy valóságos dák birodalmat is sikerült létrehozni, amelyik a Fekete tengertől a Kárpát-medence közepéig teijedt, s a Duna mentén végig a Római Birodalom szomszédságába került. Ez a sok nem dák népet is magába foglaló birodalom Burebista halála után azonban felbomlott, s a dák királyság ezután csak a tulajdonképpeni dák törzseket foglalta magába, a Vaskapu és az Erdélyi medence északi része között. (A dákokról szóló fejezet a néhai jeles ókortörténész, Mócsy András munkája). Kr. u. 101 és 105 között Traianus császár meghódította Daciát, az utolsó dák király, Decebalus, öngyilkos lett, a dákok többsége elpusztult a harcokban, kisebb részük rabszolgaként került a római birodalom távoli tartományaiba. A következő másfél évszázad alatt Róma szakadatlan erőfeszítéseket tesz, hogy új telepesekkel népesítse be ezt a ritkán lakott provinciát. Ezek a telepesek hozták létre a meglepően kevés számú városi rangú települést, ahol a római életmód és kultúra elterjedhetett. A tartomány főleg katonailag volt fontos, jelentős haderő is állomásozott benne, mégsem volt sokáig védhető. A Kr. u. 2. század végétől egyre erősödő barbár támadások — a nagy népvándorlás előszelei — végül 271 körül rákényszerítették Rómát Dacia kiürítésére. Erdély történetének legvitatottabb pontja, hogy e kiürítés után maradt-e romanizált kultúrájú, latin nyelven beszélő (esetleg a dákoktól származó) lakosság a hajdani provinciában? A rómaikori fejezet szerzője, Tóth Endre, körültekintően bizonyítja, hogy a római hódítás után gyakorlatilag nem mutatható ki dák népesség az új tartományban (a feliratokról ismert személyneveknek legföljebb 2%-a dák), s a korábbi dák kultúra régészeti leletei sem ismeretesek rómaikori temetőkből vagy épületekből. Ráadásul az új telepesek jelentős része a Birodalom görögnyelvű területeiről érkezett (esetleg szíriai volt), ezért, no meg a római uralom rövidsége miatt igazából nem is igen volt lehetőség jelentős tömegek romanizációjáru. Végól: az Aurelianus császár által elrendelt kiürítés valamennyi forrása arról beszél, hogy a teljes lakosságot átmentették a Duna jobb partjára, ahol — a ma Szerbia és Bulgária határán — új, de szintén Daciának nevezett provinciát szerveztek a számukra. A következő fejezet, Bóna István munkája a népvándorláskori Erdély történetével foglalkozik roppant mennyiségű régészeti bizonyítékkal pótolva a kevéske írásos emlék okozta hiányt. Sorra veszi az Erdélyben egymást követő, egymást elűző népeket: gótokat, gepidákat, hunokat, avarokat, szlávokat. Eközben óhatatlanul beleütközik ő is a dákoromán elmélet állításaiba, amelyeket igen alapos kritikával illet. A legpompásabb „dákorománnak" vélt leletekről (a szilágysomlyói és az apahidai kincs) bebizonyítja, hogy azok gepida fejedelmek sírjait ékesítették a betelepülő germánokról megállapítja, hogy magas szervezettségben, komoly kulturális színvonalon éltek (ld. pl. a Vulfila püspök bibliafordítását felhasználó, a gót népről, társadalomról adott igen szellemes elemzést.) Ugyanekkor gyakorlatilag nincs olyan régészeti anyag (egyetlen, egyébként szintén megszakadó folytonosságú hegyi falu temetőjétől eltekintve), amelyik a romanizált népesség továbbéléséről tanúskodna. A szórványos római és keresztény emlékek — fibulák, pénzek kegytárgyak ékszerek — a Birodalom valamennyi határszakaszán jellemzik a barbárok életét, s sokkal inkább a kereskedelmi kapcsolatok erősségére, mint helybeli római kultúrára vonatkozó bizonyítékok Az egymást követő népek ráadásul nagyjából ugyanazokat a zónákat: a völgyeket és a domboldalakat lakták s így ha voltak is túlélők, azokat beolvasztották magukkal sodorták. Mindeme népvándorlás kori népek közül a pogány, nomád avarok építették ki az egész Kárpátmedence legszilárdabb, két és fél évszázadon át létező államát. A keletre teijeszkedő frank birodalom és az erdélyi sóbányákra szemet vetett dunai Bolgárország összefogása kellett hozzá, hogy — a 9. század első éveiben — az avar birodalom megsemmisüljön: az Erdélyi medence déli sávja ekkor került bolgár fennhatóság alá, anélkül, hogy jelentősebb beköltözéssel kellene számolnunk. Általában az egész Kárpátmedencét a gepidák avarok, szlávok kisebb töredékei töltik ki abban a történelmi pillanatban, mikor a 9. század utolsó évtizedében átkelnek a Kárpátokon a honfoglaló magyar törzsek. Bóna I. szerint a magyar honfoglalás Erdélyen keresztül történt — a felfogását azonban nem osztja a következő fejezet szerzője,