Századok – 1992
Közlemények - Tófalvi Zoltán: A sóvidéki népoktatás története 1848-ig III–IV/427
a sóvidéki népoktatás története 1848-ig 441 Az oktatás tartalma A tanítás tartalmának, módszereinek alakulásában — akárcsak a falusi iskolák létrejöttében — a reformáció hozott jelentős változásokat. A „keresztény hit ágazatainak" elsajátítása megkövetelte az olvasás és írás ismeretét. Ezt egészítette ki az éneklés, a 17. századtól kezdődően pedig a számtani alapismeretek tanulmányozása. Nagyon fontos hangsúlyoznunk: korszakunkban a falusi protestáns és katolikus vagy állami iskolákban folyó tanítás alapvető céljaiban nem volt lényegbevágó különbség. A népoktatás célja nem szakmai ismeretek nyújtása volt, hanem az, hogy idejében felkészítse a gyerekeket a fennálló társadalomba való zavartalan beilleszkedésre. Az iskolai rendelkezések olyan általános utasításokat tartalmaztak, amelyek valamennyi iskolára érvényesek voltak. Teljes egészében az iskolamester szorgalmától, felkészültségétől, lelkiismeretétől függött a tanítás színvonala, az iskolák tananyagának alakulása. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek elsősorban az eklézsia — s ezen belül a mester — anyagi helyzetét, járandóságait rögzítették, az iskolában folyó munkára csak elvétve utalnak. Az iskolát nem osztották osztályokra, hanem tantárgyak szerint csoportosították. A tananyag katekizmusból, bibliai történetekből állott. Ehhez kapcsolódott, ennek rendelték alá az olvasás-írás tanítását is. Korszakunkban Erdély falvainak jelentős részében az olvasás kezdetleges elsajátításával és gyakorlásával a tanítás többnyire be is fejeződött. Általános szokás szerint a 18. század végén — az 1788-as összeírás is ezt bizonyítja — a tanulókat két csoportba osztották. Az elsőbe tartoztak az olvasni tanulók (abecedarista, elementarista), a másodikba pedig az emlékezetből tanulók (memoriter discentes). Az elemi fokú oktatás anyanyelven folyt, de a 17-18. század fordulójától helyenként már a szülők maguk kérték a latin nyelv tanítását is a gyermekek továbbtanulása érdekében. Ezért rótták fel a sóváradiak 1789-ben Boncz György iskolamesternek, hogy: „az Deák nyelvre nem tanítja Tanítványait".9 1 Hasonló igénnyel léptek fel 1782-ben a siklódiak is, akik „szép deáki tudományban" járatos tanítót követeltek maguknak, mert a meglévő hanyagságából az iskolába járó gyerekek „a latinitásban s a levélírásban deficiálnak"...92 Tehát a két népes, viszonylag magasabb jövedelmű iskolában a latint külön tantárgyként tanították. Mindezt nem csupán a továbbtanulás érdekében; a latin nyelv ismerete bizonyos tekintélyt, rangot jelentett a faluközösségben, a hatóságokkal (közigazgatás, törvénykezés) érintkező falusi elöljárók számára pedig mindennapi szükséglet is volt. Muzsnai Miklós marosszéki református esperes tandíjakra vonatkozó 1721. évi utasítása tükrözi a székely falvak ilyen irányú törekvéseit is, amikor az írni-olvasni tanuló gyerekek mellett declinistákat, conjugistákat, syntaxistákat is emleget.9 3 Nagyjából hasonló volt a helyzet a sóvidék feljebb fekvő református falvaiban is. 1809-ben így csoportosították Siklódon a tanulókat: abécista, sillabizáló, olvasó, könyvnélküli katekista tanuló, grammatista.9 4 Az előbbi adat azt jelzi, hogy az olvasást — századokon át — az úgynevezett sillabizálással, a rendkívül nehézkes betűztető módszerrel tanították. Tájainkon a két-három hónapra szűkült iskolai évben a gyerekek három-négy évet is eltöltöttek
