Századok – 1992

Tanulmányok - Gyarmati György: Modernizációs szükséglet és hatalmi érdek konfliktusa. Az igazgatásszervezet átalakítása Magyarországon. 1945–1950 II/202

a közigazgatás átalakítása 1945-1950 között 209 — hatalmi harc sajátos kényszerkapcsolatot teremtett a fentebb említett három szimultán folyamat között. Az egszisztenciák tízezreiről döntő igazoló eljárás során — mely a kolaíciós pártok delegáltjaiból álló bizottságok előtt történt — a kinyilatkoztatott cél mellett, (és igen gyakran a helyett) két további szempont játszott fontos szerepet: egyrészt a közigazgatás kulcspozícióban megszerzendő minél nagyobb arányú párt-részesedés, másrészt — szem előtt tartva a választásokon való minél eredményesebb szereplést, — ugyanezen pártok tagsággyarapító szándéka. Ezen egymással kölcsönös függésbe kerülő események miatt az igazoló bizottságok tevékenysége korántsem váltotta — nem is válthatta — be a korabeli elvárások szerint hozzá fűzött reményeket. Az egyes pártok hatalmi pozíciók gyarapítása, illetve tagságuk növelése érdekében nem zárkóztak el attól, hogy pártjukhoz tartozók igazolását előmozdítsák. Természetes, hogy ily módon a közhivatalnoki karban növekedett a pártok iránti affinitás, különösen azok körében, akik úgy érezték; igazolásukat biztosítandó rájuk fér némi párttámogatás. Találóan jegyzi meg ezzel kapcsolatban egy korabeli publicista, hogy „minél inkább baloldal áll egy párt, annál inkább vigyázzon, mert a jobbszélről menekülők (korábbi) ballépésük nagyságát az átlépés nagyságával próbálják sokszor kompenzálni".1

3 A hatalomból való minél nagyobb arányú részesedésnek, a pozíciók gyarapításának ugyanakkor nem csupán a rivális pártok hasonló törekvései szabtak határt, hanem egyszerűen a „mindennapos" káderhiány is. Az egyes pártok háború előtti „törzsökös" tagsága, s kiváltképp kvalifikáltabb káderállománya még a politikai szempontból jelentősebb kulcspozíciók elfoglalására sem volt mindig elegendő. Ehhez járult a kiépítendő többezer helyi, regionális pártszervezet, valamint a köz- és szakigazgatás státusainak feltöltése. További káderhiányt jelentettek azok a politikai állások, melyeket a jelentősebb — részben újonnan létesített — intézményekben a koalíciós „pártegyensúly" érdekében kreáltak. A hatalmi szféra felső régióiban ebből (is) következően találhatta magát egy író hadügyminiszteri bársonyszékben, vagy egy villamos kalauz államtitkári poszton. A közélet egyre terjedő „túlpolitizálásának" végletes, de korántsem kivételes esetei voltak, midőn még a sírásók, kazánfűtők, bábaasszonyok közalkalmazotti szintjén is éberen őrködtek a pártok „kielégítő" hivatali reprezentáltságukra.14 A legelterjedtebb pozíciószerzési módszernek mégis az a változat tekinthető, melyet a kommunista pártközpont egyik belső használatú „demokratizálási" tervezete 1945 júliusában írásban is rögzített. Ez a kulcspozícióba helyezett pártkáderek feladatává tette, hogy hivatali hatáskörükben minél több további párttagot helyezzenek állásba, illetve a már alkalmazásban álló és „megfelelőnek" ítélt tisztviselőket léptessék be pártjukba.1

5 A fentebbi példákkal illusztrálni kívánt „hatalmi racionalitás" napi gyakorlata persze nem feledtethette a pártokkal, hogy tevékenységük „végső értelme" végül is Magyarország háború utáni demokratikus megújhódásának kiteljesítése. Ezt annál is kevésbé tehették, mivel az új rendszer kiépítésének egyik meghatározó állomása, a közjogi ideiglenesség felszámolására hivatott nemzetgyűlési választások előtt álltak. S ahhoz, hogy a demokrácia ígéretét beteljesítendő, a közhivatali tisztségek minél nagyobb hányadát adományozhassák párthíveiknek, magától értetődően törekedtek a választásokon való lehető legsikeresebb szereplésre. Ahhoz képest, hogy a közigaz-