Századok – 1992

Történeti irodalom - 300 Jahre zusammenleben – aus der Geschichte der Ungardeutschen. Internationale Historikerkonferenz in Budapest (5–6. März 1987) (Ism.: Pritz Pál) I/162

TÖRTÉNETI IRODALOM 163 amikor „olyan magyarság él a Kárpát-medencében, amelynek nincs oka történelmet hazudnia magának, és nincs oka történelemhamisítással igazolni a létét..., s ezért nyűtan szembenéz az itt élő népek történelmével is". A konferencia idején megrendezett magyarországi német kiállítás alkalmából tartott megnyitó beszédében Hoffmann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy a bemutatott használati tárgyakkal a Kárpát-medencébe települők új kultúrát teremtettek, azt az emberi kreativitást bizonyítják, amellyel bármilyen történelmi körülményben feltalálja magát az ember, újrarendezett tapasztalataival új, mesterséges környezetet teremtve a célszerűség és a szépség tényeit ötvözi egymásba. Weümann Imre előadásában a magyarországi németek 18. századi betelepítésének folyamatáról rajzolt árnyalt képet, bemutatva, hogy az 1720-as évek hozták meg a legtöbb eredményt, amikor már egyfelől a császári hatóságok is csak azokat engedték át Ausztria nyugati határán, akik rendelkeztek önálló gazdaság megalapításához szükséges anyagi eszközökkel, másfelől pedig a magyar földesurak is - okulván a korábbi sikertelen megtelepítésekből - gondosabban előkészítették az érkező fogadását, s ennek keretében a korábbiaknál részben kedvezőbb feltételeket is szabtak letelepülésükhöz. Az előadó nem adott egyértelmű feleletet arra, hogy végül is mennyivel gyarapodott hazánk lakossága a 18. században a betelepülő németek révén. Mert nem kevesen voltak azok, akik éppen a nagy állami kedvezmény miatt -elkényelmesedvén - nem álltak helyt, s az új hazát elhagyták. Nagy részük azonnban megállta a próbát, szorgalmuk, takarékosságuk, a magyar parasztokénál kezdettől fogva kedvezőbb helyzetük révén, kiváltképp a már itt született második nemzedékükben alaposan részt vettek az ország újjépítésében. Nagy ívű előadásában Bellér Béla a reformkor, a polgári forradalom és az abszolutizmus idején tekintette át. Megállapította, hogy a magyarországi német polgárságon belül három irányzat küzdött egymás ellen, s közülük az 1840-es években a gyors és tökéletes elmagyarosodást követelők tábora volt a legtevékenyebb. Kiemelte, hogy a liberalizmus igen pozitív hatást gyakorolt az asszimilálódó németekre, tökéletes egyensúlyt teremtett a magyar hazafias és a németség között, akkor, amikor a nem ezen a világnézeten lévők nem egyszer oktalanul saját múltjukat támadták, újsütetű magyarságukat agresszivitással és türelmetlenséggel párosították. A romantika koráról azt állapította meg, hogy ekkor a német tudományos életet inkább a szorgalmas közvetítők és - a történész Fesslert kivéve - nem az eredeti tehetségek jellemezték. A forradalom és szabadságharc látványos eseményei mögött látni kell, hogy a német polgárság jó része még a forradalom első békés hónapjaiban is visszahúzódott a politikai cselekvéstől, ugyanakkor azonban egy másik része olyannyira összefon a magyarsággal, hogy bukása után is kitartott mellette. Az önkényuralom időszakában ugyan egy vékony értelmiségi réteg a hazai németség nacionalista követelményeit egyre határozottabban fogalmazta meg, ám a feltartóztathatatlanul elmagyarosó német polrárságban nem talált támaszra. Glatz Ferenc az ipari fejlődés korát vizsgálva mondanivalóját négy kérdés köré csoportosította. Első megállapítása szerint a Kárpát-medencei térség tárgyalt korszakbeli históriáját nem a különböző nemzeti érdekek, etnikai csoportok összeütközéseként kell elsősorban értelmezni, hanem sokkal inkább a nemzetközi munkaerőpiac, a polgári munkaerőpiac szerveződése szempontjából helyes megközelíteni. így a németség bevándorlásában - mivel a németek nem mint a magyarellenes germanicázió képviselői jelentek meg a térségben, hanem sokkal inkább mint szakemberek - hibás valamiféle „nemzeti mozgalmat" látni. Második tézise - perlekedve egyfelől a német nacionalizmussal, amely a magyarországi németség kulturális pozicíóiban a német kultúrfölény megtestesülését láttatta, másfelől pedig a magyar nacionalizmussal, amely mintegy ennek reakciójaképpen a kitelepítésekig elmenő új németellenesség szellemét sugározta szét a társadalomban - nem a németség fejlettebb nemzeti tulajdonsága magyarázza a kétségtelen tényeket, hanem az, hogy a fejlettebb munkaerőpiacról, színvonalasabb termelési közösségi rendből ide érkező németek a hazulról hozott fejlettebb technikai eljárásokkal dolgoztak hazánkban is, a Magyarországon kialakult munkaszervezetben is polgárosultabb, iparosodottabb szokásrendjük szerint dolgoztak és éltek tovább. Harmadik megállapítása az asszimilációban többnyire a nyelvi asszimilációt hangsúlyozó szakirodalommal szemben a társadalmi, szokásrendi igazodásra hívta fel a figyelmet. Ennek megfelelően magában az asszimilációs folyamatban is inkább a köznapiság szintjén végbemenő kölcsönösséget, egymáshoz igazodást kell látnunk. Végül Glatz Ferenc arról beszélt, hogy a hazai kisebbségek között csupán a németség és a zsidóság volt az, amely egyetlen négyzencentiméterrel sam akarta az országot kisebbíteni, a magyarság mégis éppen ezt a két elemet nem tudta tolerálni. Költői kérdése szerint nemzeti fejlődésünk nyomorúsága - többek között - az ilyen elkövetett hibákra vezethető vissza. A magyarországi németség és a munkásmozgalom viszonyának egyes kérdéseit taglaló előadásban Sipos Péter egzakt számokkal jellemezte a munkásságon belül a német származásúak magas arányát, majd annak csökkenését. Ugyanakkor a nemzetiségek lakta területeken a német munkásság jelentőségét az a