Századok – 1992
Történeti irodalom - Trócsányi Zsolt: Habsburg-politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben (1690–1740) (Ism.: Czenthe Miklós) I/157
158 TÖRTÉNETI IRODALOM 158 reagáltak. Erdélyben a birodalom keleti katonai bástyáját látták, melyben a könyörtelen adóztatás taktikus, de konzekvens ellenieformációs politikával párosult. Lotharingiai Károly herceg Erdélyt katonailag 1687-ben szállta meg. Thököly 1690-es erdélyi betörésekor a rendek Bethlen Miklóst küldték Bécsbe, akinek sikerült elérni az erdélyi önállóság maradványait megőrző Diploma Leopoldinum kiadását (1690-91). Ugyancsak a rendek követeként Alvinczi Péter Itélőmester érte el a tisztségek elosztásánál katolikusreformátus paritást kimondó Resolutio Alvincziana (1693) kiadását. Erdély három vezető politikusa: Bánfiy György, Bethlen Miklós és Apor István 1689. március-májusban tarózkodott Bécsben, és az udvar elé tárták az 1 milliós adóval sújtott Erdély ínséges állapotát meg a rendek egyéb sérelmeit. 1703-ban a Konferenz hűségéért megdicsérte a Guberniumot, mivel a kuruc előretörés miatt Szebenbe húzódtak Gyulafehérvárról. 1704-1715-ig tartó időszakot átmenetinek kell tartanunk a Rákóczi-szabadságharc eseményei, ill. amiatt, hogy 1715-től áll rendelkezésünkre a Konferenz zárt iratsorozata. A katonaság fosztogatásai miatt nyomorba süllyedő Erdélyben a császárhű rendek és a katonai parancsnokok között rengeteg vita folyt a császárhűségre visszatérő Rákóczi-pártiak megítéléséről és a Gubernium működésképtelensége miatt felállított ideiglenes polgári irányító testület, a Deputatio működésének rendjéről. A szerző kutatásai szerint az 1715-1740-ig terjedő korszakot alig nevezhetjük abszolutizmusnak, megfelelőbb & feudális centralizmus elnevezés. A szerző ügykörönként tekinü át a Konferenz működését. 1723-ban a Pragmatica Sanctio elfogadásáért az udvar megdicsérte a rendeket Sok huzavona után 1732-ben dőlt el a Partium hovatartozásának kérdése: a terület felét, Kraszna és Közép-Szolnok megyéket, Kővár vidékét Zaránd keleti részével együtt Erdélyhez csatolták. A Konferenz hívta össze az országgyűléseket, a katonai parancsnokok személyében kijelölte a királyi biztost (Steinville, Tige, Wallis). A Diploma Leopoldinumban meghatározottnál sokkal magasabb adóteher felosztás volt az egyes natiók között az egyik legérzékenyebb pont (repartitio és subrepartitio). Az adórendszer átalakítása, az összeírás az egész korszakon végighúzódott, de csak az 1730-ban bevezetett ún. calcuJus-rendszer tekinthető érdemi lépésnek (az adóból 37% esett a magyar megyékre, 17% a székelyekre, 38% a szászokra és 8% Fogarasra, a városokra és az egyéb kiváltságolt területekre). További terhet jelentett a discretio, a katonatiszteknek járó adón felüli kötelező „ajándék". Az 1692-ben még meglévő református uralom megtörik, de a magyarországinál mégis egyhébb ellenreformáció a Konferenz óvatosabb politikájából következett. Csak a Rákóczi-szabadságharc után vált tartóssá a helyreállított erdélyi katolikus püspökség és bizonytalan volt hosszú ideig az unitus (görögkatolikus) román püspökség helyzete (1715: Pataki János, 1729: a román nemzeti mozgalom előfutára Micu-Klein lett a püspök). A Gundaker Starhemberg kamaraelnök nevével fémjelzett 1712-es reformterv a birodalom háborús terheire próbált pénzügyi fedezetet találni. A terv, amely nyolc fontos témakörben főbizottságok létrehozását javasolta, számos változáson ment át. 1719-ben még külön Ministerialkonferenz foglalkozott a frissen megszerzett területek (Bánát, Szlavónia, Erdély) kérdéseivel, de végül létrehozott egy vegyes katonaikincstári bizottságot Subdelegatio (Commissio) Neoacquistica névvel (1719-1745). A bizottság összetételére jellemző volt, hogy szinte kizárólag a birodalom lajtántúli részéről származó hivatalnokok vettek részt benne. Az elnökletet egymás után Kleinburg, a csehországi Mikosch, Hilleprand, Öttl haditanácsi referendárius, majd Andlem, Olténia kincstári igazgatója látták el. A tanácsosok között találjuk a későbbi Békés megyei nagybirtokost G. Harruckemt, ill. a bécsi bankárcsaládból származó Zuanárt és Savoyai bizalmasát, Koch tanácsost. A bizottság nem tévesztendő össze a magyar történelemben már jól ismert, a török utáni birtokrendezést végző Neoacquistica Commissioval. A Subdelegatio Neoacquistica illetékességébe tartozott Erdély területéből 60 ezer km2 , Bánátból és Szerbiából 40-40 ezer, Szlavóniából 20 ezer. Az ügyek zömét a bizottság aktív, 1719-1731-ig tartó korszakában intézte, de Erdéllyel területénél kisebb arányban foglalkozott (az ügyek 16%-a). A bizottság elé került Haan erdélyi kamarai igazgató és Steinville főhadparancsnok viszálya (1719), ami azonban Steinville utóda, Virmont tábornok alatt elsimult (1720), de voltak a kamarának nézeteltérései a Guberniummal is. A bizottság főleg adminisztratív ügyekkel foglalkozott, mint a birtokügyek (az uralkodói adományok véleményezése, Rákóczi-hívek nótáztatása), a harmincadvám (Neffzer és Rebentisch kincstári tisztviselők vették bérletbe), a kincstári védelem alatt álló népek (örmények, görögök) és az ércbányászat fellendítése. Összegzésképpen, hogy mivel a kincstár hagyományos feladatokat látott el, tevékenysége nyomán így nem bontakozott ki érdemi modernizáció, mert a kincstári-katonai bizottságban résztvevő idegen, de egyébként jó szakemberek kevés energiát tudtak erre a területre fordítani.
