Századok – 1992
Közlemények - Silber Michael K.: A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban. A „kaszinók” I/113
114 MICHAEL К. SILBER és mértékéről kialakított véleményt nagyrészt a „századvég" története formálta. Ez a tényező, túlzott hatást gyakorolt más időszakok megítélésére. A századforduló körüli állapot rövid áttekintése megfelelő támpontul szolgál a reformkori zsidó integráció történetének felméréséhez. Asszimiláció a századvég Magyarországán A Közép-Európa perifériáján elhelyezkedő magyar zsidóság késve érkezett el a modernizációhoz. Mégis az első világháború táján a magyar és különösen a budapesti zsidóságot a kontinens egyik legjobban asszimilálódott zsidóságának tartották. Az előző ötven évben a zsidók lelkesen sajátították el a magyar nyelvet — még az ortodox zsidóság széles rétegei is magyarul beszéltek —, és a család- és utónevek magyarosítása is divat volt. Sokan üdvözölték és fogadták el lelkesen a magyar nacionalizmust, míg a budapesti születésű Herzl Tivadar cionista ideológiája csak kevés követőre talált. Mivel is járt ez az asszimiláció? Az utolsó harminc évben a folyamatra vonatkozó koncepcióink jelentősen finomodtak. Az asszimiláció különféle elemeinek azonosító elemzésekor megállapították, hogy az asszimiláció összetevői közül egyesek meglehetősen függetlenek a többiektől. így, míg megállapítást nyert, hogy a zsidók többsége a modern korban a hagyományos zsidó kultúra elvetésére voksolt, és nagymértékben alkalmazkodott környezete kultúrájához, a zsidó történészek azzal érveltek, hogy ez a kulturális alkalmazkodás (akkulturáció) nem szükségszerűen vezetett az asszimiláció előrehaladottabb fokához (bár a kulturális alkalmazkodás egyértelműen feltételezi az asszimilációt.)6 Számos európai zsidó közösség kulturális alkalmazkodását ritkán kísérte, vagy követte „strukturális asszimiláció", azaz a társadalmi érintkezés bármely olyan formája, mely felülmúlta volna a hagyomásos zsidó-keresztény kapcsolatok formális és partikuláris jellegét. Másrészről, azokban a ritka esetekben, amikor zsidókat befogadtak nem-zsidó társaságba, feltételezték, hogy a zsidók elsődleges elkötelezettségüket átviszik az új referenciacsoportra, tehát egy olyan nullszaldós folyamatra gondoltak, amelyben a szociális integráció csak a zsidó közösséghez való lojalitás számlájára mehet végbe. A magyar zsidóság helyzete a századfordulón igazolja ezeket a megkülönböztetéseket. A kulturális alkalmazkodás ekkorra már befejezett tény: a zsidók arányszámukat jóval meghaladva voltak képviselve a középiskolákban, az egyetemeken, a szabad foglalkozásúak között, az újságírói és művészeti pályákon. Más részről úgy tűnik, a társadalmi szférában előrehaladásuk csak kismérvű volt. Egy külföldi megfigyelő, aki örömmel állapította meg, hogy „sehol a világon nincs jobb bánásmódban részük a zsidóknak, mint Magyarországon", meg volt lepve, hogy olymérvű „társadalmi szakadék tátong a zsidók és keresztények között, mellyel kevés más ország veszi fel a versenyt", beleértve Németországot is.7 A budapesti evezős egyletek felekezetek szerint szerveződtek, az egyetemeken a hallgatók életét a zsidó és nem zsidó hallgatók közötti növekvő antagonizmus jellemezte. A Balatonnál a zsidók szabadságukat többnyire Siófokon töltötték, míg a keresztények Balatonföldvárra mentek fürdőre. A liberális Zay Miklós gróf, akit zavart a magyar zsidóság növekvő társadalmi elszigetelődése, 1903-ban cikket jelentetett meg „Zsidók a társadalomban" cím-
