Századok – 1991

Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415

424 KULCSÁR ÁRPÁD tozott mértékben, hiszen a vásárlások nem kifejezetten azért történtek, mintha a sóügy, vagy az ország irányítói valamiféle megfontolásból ilyen hatásokat kívántak volna ezzel is elősegíteni. A pénz fontosságával ugyan meglehetősen tisztában voltak, s értékelték a jó minőségű árukat is, melyek fejlett iparú területekről származtak, de nem törekedtek tudatosan arra, hogy saját területeik ilyen irányú fejlődését előmozdítsák. Annak ellenére, hogy fél évszázaddal korábban, Bethlen Gábor idején számos kezdeményezés indult meg ez irányba, melyek jól érzékelhető eredményeket hoztak (anabaptisa iparosok, bányászok betelepítése stb.) Az Apafi-korban sok tekintetben nagyon is a hagyományos feudális gazdálkodás racionalitása szerint gondolkodtak Jól mutatja ezt, hogy a sóbányáknál is milyen szívósan törekedtek az önellátásra, amivel épp a piaci viszonyok erősödését gátolták. Hiszen az, hogy különböző mezőgazdasági s egyes iparcikkekért nem adtak ki pénzt, csak egyfajta logika szerint jelentett megtakarítást. Egy lehetséges másik felfogás alapján ezáltal épp a potenciális árusokat fosztják meg a pénzszerzési lehetőségektől, s őket — akaratlanul is — hasonló önellátási tendenciák irányába szorítják. Ilymódon az egész gazdasági szerkezet egy archaikusabb — sok szempontból primitívebb, más szemszögből előnyösebb — szinten marad meg. A kamaraispánok instrukcióiban önellátási tendenciákra vonatkozóan ilyen utasításokat olvashatunk: „úgy majorkodtasson, hogy az kamaraház szükségére, semmi leguminákat, búzát, abrakot, kölest, borsót, lencsét és egyebeket is pénzen ne kellessék venniek, mert nem accpetáltatik ratiojában". A rónaszéki kamaraispán 1675-ös instructiója a gyertyakészítésről a következőket rendeli: „mennél jutalmasban lehet, fadgyat szerezvén, a Városokon való mészárosok tartozván 4-4 pénzen fontyat be adni..., maga mártasson, menél szaporabban lehet; az Huszti Udvarbíró gyertya bélből segítheti az szükséget". Az, hogy a bányák többségénél a különböző munkák elvégzésében és a szükséges egyéb dolgok biztosításában a feudális szolgáltatások csökkenő mértékben játszottak szerepet, főként kényszerűségből adódott. Abból kifolyólag, hogy e bányák különböző okok miatt elvesztették ezen szolgáltatások jó részét. Ebből a szempontból is tanulságos a belső-erdélyi és a máramarosi bányák összevetése. A belső-erdélyi bányák az Apafi-korban alig rendelkeztek feudális szolgáltatásokkal, illetve birtokokkal, s ezekkel is csak egyre apadó mértékben. 1677-ben csak a közülük legészakabbra fekvő Déshez tartozott két falu részjószága, összesen 15 jobbággyal, akik együttvéve egy lóval, két ökörrel, kilenc tehénnel és két disznóval rendelkeztek. Miként az inventárium íija: „Ez két falubeli jobbágyok a' mi kevesen maradtak az kamara házhoz úgy szolgálnak mint a tisztek őket szolgáltattyák, innen most egy eke sem jöhet ki. " Torda ekkor már nem rendelkezett jobbágyokkal, pedig 1660-ban négy környékbeli helyről 11 jobbágyot, s egy szabadost vettek számba, akiknek együttvéve öt szekere, 38 ökre, 39 tehene, 33 disznója, kilenc lova, két tulka és 10 kosár méhe volt. Sokkal inkább megmaradtak a bányahelyek melletti mezővárosok szolgálatai Vízakna, Dés, Kolos esetében. 1664-ben Vízakna városa 45 ezer só ingyenes kivágásával, 41 aknai munkás ingyenes kiállításával és 20.000 kősó portusra szállításával tartozott fizetés ellenében. 1689-re a kivágandó só 88 ezerre nőtt, a portusra szállí-