Századok – 1991
Történeti irodalom - Molnár Miklós: La démocratie se léve á l’est. Société civile et communisme en Europe de l’est: Pologne et Hongrie (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/397
398 TÖRTÉNETI IRODALOM könyve a magyar kommunista párt történetéről. Itt ismertetett könyve voltaképpen politológiai esszé, de rengeteg történelmi adatot is közöl. Az utalásokból kiderül, hogy 1989 végén fejezte be munkája szerkesztését, s 1990 februárjában már kis is nyomtatták. Egyfajta történeti áttekintés is, de határozottan a hatalom és a civil társadalom kettősségének szem előtt tartásával. Az első fejezet elméleti alapvetés. A civil társadalmat hármas értelemben használja: 1/ konceptuális formában az államhatalom és az állampolgárok viszonyában, 2/ társadalomtörténeti értelemben a tömegerők és tömegmozgalmak, valamint az egyén, a hiedelmek és mentalitások, 3/ a civil társadalom megnyilvánulásai alternatív programot jelentenek a hatalommal szemben. Molnár megvizsgálja a probléma előzményeit a marxista gondolkodásban: Leninnél már ismeretlen, a fogalom Hegeltől való, Marx még elismerte, mint bürgerliche Gesellschaft-ot, de ennek a forradalom után egyesülnie kell a felépítménnyel, egésszé válnia, vagyis eltűnnie a proletáriátus diktatúrájával szemben. Csak Gramsci próbálta ismét előhozni a fogalmat Molnár nagyon helyesen nemcsak ezeket az elméleti előzményeket veszi számba, hanem az oroszországi helyzetet is, a civil társadalom gyengeségét 1917 előtt Marc Raeff nyomán utal arra, hogy a forradalmi értelmiség és a bürokrácia egyaránt ellenezte a civil társadalmat, az értelmiség nem kívánt lassú előrehaladást, hanem totális változást. Ezzel szemben a tárgyalt két országban az előző korszakokban nem volt jelentéktelen a civil társadalom, Molnár pl. Magyarországon az egyesületek nagy számára utal. Az „Egy társadalom halála" című fejezetben tárgyalja Molnár a civil társadalom szétzúzását, a teljes szovjet mintájú átalakítást 1948-tól kezdve, korábban a népfrontos taktikát. Úgy véli, Sztálin 1948 végén adta ki az utasítást a gyorsításra, bár Molnár szerint az 1945 és 1948 közé eső korszák sem tekinthető igazi demokráciának. Igaz, az első választásokon a kommunista pártok a civil társadalommal szemben még kudarcot vallottak. Lengyelországban, ahol az első két évben még polgárháború is folyt, a változások hamarabb kezdődtek, az ellenfeleket korábban számolták fel. Külön fejezetben foglalkozik a szerző a kommunista pártok értelmiségi politikájával az első koalíciós években, amikor még engedményeket is tettek minél több „útitárs" megnyerése érdekében. 1948 után már szigorodott a vonal, s hamarosan többek közt a mezőgazdaság kollektivizálása révén sikerült az egész társadalmat létbizonytalanságba süllyeszteni. Az „új ember" kialakítása érdekében mindenekelőtt az egyházi befolyást igyekeztek visszaszorítani, ennek lengyelországi menete még kedvező visszhangot is váltott ki a korabeli baloldali Európában. A magyarországi Déry- és Lukács-vita példáján mutatja be az ideológia teljes uralomrajutását, amikor már nem Marx, hanem Zsdanov lett a mérce. A következő fejezetben a reform és a forradalom közti változatokat mutatja be a könyv. A magyar 1956 a civil társadalom első ébredése, a felkelés formájában. Ez nemzeti, politikai, anti-totalitárius és szociális forradalom volt, melyet az első négy napban Nagy Imre még hibásan ítélt meg. A szovjet válasz csak az egyik lehetőség volt, elképzelhető volt a teljes elengedés valamiféle fmnlandizálás formájában, vagy visszatérés a koalíciós kormányzáshoz, amelyben a kommunistáké a döntő szerep. Minthogy Molnár nem történeti elbeszélést ír, 56 után tárgyalja Nagy Imre reformizmusát, 1953-56 közti szerepét, utalva arra, hogy a reformizmus nem egyenlő a revízionizmussa! de a kettő közti határ nem világos. Saját korábbi véleményével ellentétben itt arra utal, hogy 1956 egyszerre volt szocialista és nem-szocialista. A következő modell Gomulka, aki csak a hozzá fűzött illúziók miatt volt népszerű, nem tudott és nem is akart népszerűségére támaszkodni. A lengyel és a magyar 56 között a szerző szerint csak az események sorrendje és a kommunista párt politikája jelentett különbséget, ugyanis a lengyel nem esett szét. Gomulka uralma alatt már nem volt üldözés, sem teljes elzárkózás a nyugattól. A modellek közül természetesen nem lehet kihagyni a prágai tavaszt, ennek is szentel egy alfejezetet a szerző. A kiváltó okokat a gazdasági nehézségekben, a megoldatlan szlovák kérdésben és az értelmiség állásfoglalásában látja. A kommunista párt itt végig kezében tudta tartani a folyamatot, a beavatkozásra nem voltak olyan okok, mint 1956-ban Magyarországon. Itt egyértelműen a szocializmus megújulásáról volt szó. Amit Moszkva megbocsáthatatlannak tartott, az a civil társadalommal folytatott együttműködés volt Valamiféle glasznoszty és peresztrojka volt ez - avant la lettre. 1968 után a tömegek már Csehszlovákiában és Lengyelországban egyaránt nem hittek a hatalom ígéreteinek. Itt tárgyalja Molnár a Kádár-korszakot is. Kádár, a hívő kommunista és internacionalista, voltaképpen áthatolhatatlan egyéniség. A gazdasági reformot Molnár eredményesnek tartja, egy ideig különösen a mezőgazdaság profitált belőle. Egy újabb fejezetben a társadalmi teret vizsgálja a könyv, és a benne szereplő partnereket. Itt lényegében már az 1970-80-as évek fejleményeiről esik szó. A társadalom még vertikálisan tagolódott, de már nem volt pontos határvonal az uralkodók és a civil társadalom közt. A szerző Hankiss Elemér elméletére utal az első és a második társadalomról. Úgy látja, a civil társadalom ekkor már kilépett a vertikális tagolódásából. A parasztoknak több volt az ellenállási lehetőségük, mint a munkásoknak. A
