Századok – 1991

Történeti irodalom - Molnár Miklós: La démocratie se léve á l’est. Société civile et communisme en Europe de l’est: Pologne et Hongrie (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/397

TÖRTÉNETI IRODALOM 399 lengyel Szolidaritás jelentette a nagy változást, amihez hasonló jelenség Magyarországon nem volt A lengyel parasztság egyharmada kívül maradt a kollektivizáláson, bár ez konzerválta is alulfejlettségét Molnár itt ismerteti, sokszor időben visszanyúlva, a kollektivizálás során a magyar parasztság ellen vívott harcot majd a kádári konszolidáció eredményeit éppen a mezőgazdaságban. Egyébként Molnár nem fogadja el Szelényi Iván és Konrád György felfogását az értelmiség szerepéről, úgy látja, a döntéshozók bürokraták voltak, nem értelmiségiek, az értelmiség kiélezett helyzetben mindig az ellenzéki, a civil társadalom élharcosa. Az egyház szerepét a lengyel példán mutatja be Molnár, helyzete itt is nehéz volt, de hagyományainál és tekintélyénél fogva közelítő szerepet játszott a hatalom és a civil társadalom közt, ezt a lengyel pápa választása csak erősítette. Molnár itt ismét visszatér a Szolidaritásra, érdemben az 1981 decemberi szükségállapotig ismertetve a fejleményeket Gierek modernizációs kísérlete kudarc volt. A lengyel civil társadalom 1976 óta jelentkezett megszűnt a hatalom iránti bizalom. Az egyház is közeledett az ellenzékhez. A Szolidaritás valóban autonóm szervezet volt, nem is illett bele a totalitárius rendszerbe. Ezért vált idővel elkerülhetetlenné a konfrontáció. Egy következő alfejezet a kommunista párt metamorfózisait mutatja be. Itt megint időben visszatekint a szociáldemokrata pártokkal való egyesülésre és utána a volt szociáldemokraták elleni harcra. Utal arra, hogy Lengyelországban nem voltak koncepciós perek. A kommunista pártok ugyan változtak a részletekben, de az 1980-as évek végéig lényegüket megőrizték, s meg tudták tartani a hatalmat. Perse Molnár itt arra utal: a civil társadalom totális integrálása sehol sem sikerült, legfeljebb talán a vörös khmerek esetében. A párt bevezette változások nem voltak visszafordíthatatlanok. De a pártok diverzifikálódtak, és visszaszorulóban voltak a civil társadalommal szemben, ideológiájuk felmorzsolódott. A párttagok már nem voltak elszigetelve a társadalomtól, már nem is féltek tőlük, mint régebben. Magyarországon volt bizonyos ozmózis a párt és a társadalom közt ez viszont Lengyelországban hiányzott. Utal a szerző a nómenklatúra és az egyszerű párttagok közti különbségre, de azért az utóbbiak is bizonyos mértékig haszonélvezői voltak a rendszemek. Még egyszer visszatér itt a szerző a hatalom eróziójára és az ideológia felbomlására. Az irodalomból eltűnt a pozitív, kommunista hős. Az utolsó fejezet a felszabadult tereket elemzi, még mindig a nyolcvanas évek vonatkozásában. A párt mindenen akart uralkodni, mindenbe behatolni. Ezért nem is várható, hogy az 1945/48 előtti struktúrák változatlanul kerülnek elő. Mégis innen ered a helyét visszaszerző civil társadalom. Az egyik térség, ahol nem sikerült a teljes behatolás, a család volt amely már az 1930-as évektől kezdve a Szovjetunióban, a korábbi helyzettel szemben, a társadalom védett alapsejtjének számított A kommunista párt persze igyekezett kivonni az egyház befolyása alól, meg a fiatalokat szembeállítani az idősebbekkel. Ez azonban csak időlegesen vezetett sikerre, 1956 után ezek a kísérletek már el is maradtak. A család persze nyugaton is bomlóban van a társadalmi változások miatt Lengyelországban az egyházi behatás, de maga a rezsim is konzerválta. (Itt érdemes lett volna kitérni a magyarországi helyzetre, bár másutt Molnár utal a válások rekordszámára.) A civil térség visszaszerzéséért folyó küzdelmet újabb alfejezetben tárgyalja a könyv. Az 1980-as években már a civil társadalom volt támadóban. Magyarországon a szomszéd országokban élő magyarok kérdése voh az, amelyben a támadások megindultak. (Érdemes lett volna már itt tárgyalni a Bős-Nagymaros elleni tiltakozási mozgalmat, amely csak egy későbbi alfejezetben kerül elő.) A párt csak 1985-től kezdve kapcsolódott ebbe bele. (Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szerző által is idézett Kádár-Ceausescu találkozó 1977-ben zajlott le, igaz, ekkor a magyar párt még nem adott nagy nyilvánosságot a kérdésnek.) Itt veti fel Molnár, hogy Erdélynek prioritása volt a közvéleményben. Az erdélyi kérdést, egyébként joggal, megoldhatatlannak tekinti, nemcsak abban a vonatkozásban, hogy ki volt itt előbb, hiszen ez ma már lényegtelen, ahogy megint nagyon helyesen megállapítja. Molnár úgy látja, hogy a hatalom bizonyos decentralizálása is a párt ellen hat, helyi főemberek köré gyűlve helyi központok alakulnak ki, s ezek is erodálólag hatnak. (Bár arra is lehetne utalni, hogy ezek a helyi kiskirályok már jóval korábbi korszakokban is nagy szerepet játszottak, de még egyáltalában nem a rendszer meggyöngítésének a területén. Az igaz persze, hogy ezek nyílt kritikája ugyancsak az 1980-as években került az előtérbe.) Minthogy Magyarországon nem volt a Szolidaritáshoz és a lengyel katolikus egyházhoz hasonlítható intézmény, a társulatok és egyesületek váltak fontosakká, részben visszaszerezve autonómiájukat, azután sok új is alakult. Magyarországon az egyházon belüli bázisközösségek megalakulását a hierarchia csak idővel, római utasításra fogadta el. A különböző új egyesülések közül sokat felsorol a szerző, utal a fegyveres szolgálatot megtagadókra, akik idővel kiharcolták az alternatív megoldást. Itt a környezetvédő társulások során beszél a szerző Bős-Nagymaros kérdésről is. Egy következő alfejezetben Molnár a gazdasági kérdéseket tárgyalja. Nyilván a rendelkezésére álló szakirodalom miatt itt inkább az 1980-as évek első feléről van szó, s így a magyar helyzet viszonylag kedvezőnek tűnik. De a reform ellehetetlenülését azért megállapítja, úgy látja, a valódi gazdasági átala-