Századok – 1991

Történeti irodalom - Spira György: Jottányit se a negyvennyolcból! (Ism.: Hermann Róbert) III–IV/381

TÖRTÉNETI IRODALOM 385 Albert körében sem merült fel az a lehetőség, hogy esetleg Magyarországgal kellene összefogni Ausztria visszaszorítása érdekében; sőt, a szárd csapatok olyan röplapokat terjesztettek a cs.kir. határőrök között, amelyekben az otthonmaradottakra leselkedő magyar veszéllyel igyekeztek őket dezertálásra bírni. Ami, bízvást mondhatjuk, jóval lovagiatlanabb és rövidlátóbb lépés volt, mint a magyar kormány által belpolitikai kényszerhelyzetben elfogadott segítségnyújtás. A másik ilyen kérdés az 1848. évi III. tc. módosításának kérdése. Spira György szerint 1848 augusztusának végén a Bécsbe utazó Batthyány és Deák akár abba is hajlandók lettek volna belemenni, hogy lemondanak a különálló magyar pénz- és hadügyminisztériumról és hogy ezen ügyeket a továbbiakban egy-egy közös osztrák-magyar minisztérium igazgassa. Ezt az álláspontját kifejtette már a negyvennyolc vitás kérdéseit tárgyaló esszében (328.), majd a Batthyány-tanulmányban (49-50.), végül az Urbán Aladárral vitázó Batthyány-cikkben. A tényszerű bizonyítás azonban a gazdag jegyzetanyag ellenére elmarad, s egy Horváth Mihály-idézeten, meg egy közvetve István nádortól származó augusztus közepi nyilatkozaton kívül a szerző mást nem tud felmutatni. Ami Horváth Mihályt illeti: Batthyányról alkotott képe meglehetősen nagy mértékben Szemere Batthyány-jellemrajzán alapul; s Horváth Mihály célja ezúttal sem az igazság feltárása, hanem a békülékeny politika kudarcának bizonyítása volt. Lám, még a kiegyezésre törekvő Batthyányt is kivégezték az osztrákok - szól a tanulság. Horváth Mihály történészi hitelét tovább csökkenti az a tény, hogy még azokra az eseményekre sem emlékezett, amelyeknél ott volt (ld. Arad, 1849 augusztus), ill. hogy munkája az „elkötelezett" emigrációs történetírás mintapéldánya, amely politikai céljai érdekében a tények elhallgatását vagy meghamisítását sem tekintette megengedhetetlennek. Az István nádortól származó idézet viszont a főherceg véleményét tükrözi (legalábbis a Spira György által idézettekből ez derül ki), s ez nem jelent feltétlenül magyar kormányálláspontot. Spira azon érve pedig, hogy István már augusztus 12-én ismerteti Horvátország elszakadásának magyar tervét, s ezt az augusztus 17-i minisztertanács határozattá emelte, ergo, a többi sem lehet csak a saját álláspontja; szintén nem állja meg a helyét, hiszen István már augusztus 12-én is mint magyar álláspontot ismertette a horvát elszakadás engedélyezését. Az egész vitacikk azonban némi fényt vet Spira György történetírói módszertanára is. Előbb idézi az Urbán szerint Batthyány által felajánlható engedmények listáját (államadósság, bankjegykibocsátás mellőzése, katonai raktárak, méntelepek, határőrvidék); majd az államadósságról megfeledkezik, a bankjegykibocsátásról szintén, a katonai raktárakat és méntelepeket kevésnek misősíti, a határőrvidék kérdéséről viszont megállapítja, hogy ez megkövetelte volna az 1848. V. tc. módosítását, akárcsak a közös minisztériumok létrehozása a III. tc-ét Spira szerint pedig Batthyány „a Latourék által követelteknél kisebb horderejű törvénymódosításokat nyugodtan kérhette volna az országgyűléstől..." Azonban a két dolog mégsem ugyanaz. Magyarország ugyanis a III. tc. következtében ténylegesen rendelkezett önálló pénz- és hadügyminisztériummal; a határőrvidék felett azonban az V. tc. ellenére is csak elvben gyakorolt fennhatóságot. Márpedig nyilvánvaló, hogy könnyebb lemondani egy csak elvben, mint a gyakorlatban is érvényesített jogról. Spira György szerint Batthyány tehát elő akarta terjeszteni e törvénycikk módosításának tervét, de ezt végül is nem tette meg, mert Wessenberg és Latour eleve olyan ultimátumszerű követelésekkel álltak elő, amelyek e kopromisszumos javaslat előterjesztését lehetetlenné tették. Holott - véleményem szerint - ez még egyáltalán nem akadályozhatta meg Batthyányt e javaslat előterjesztésében, ha valóban meg akarta ezt tenni, hiszen egy tárgyalás lényege mindig a két fél álláspontjainak valamilyen kompromisszumos egyeztetése. Batthyány augusztus végi ilyen ajánlata mellett pedig nem jelenthetnek érvet december végi ill. 1849 júniusi közvetítési kísérletei, hiszen mindkettő jóval később és az augusztus véginél reménytelenebbnek látszó külpolitikai és katonai konstellációban fogant; december végén Windisch-Grätz a főváros előtt állt, júniusban pedig kibontakozott az orosz intervenció, s mindkét helyzet azzal fenyegetett, hogy a magyar forradalom teljes vereséggel ér véget. Hasonló félreértelmezésekre találhatunk a Batthyány-kormány hadügyi politikájának értékelésénél is. A Batti tny-tanulmányban a szerző úgy véli, hogy az április 26-i minisztertanács határozata az önkéntes nemzetôjiég (a honvédség) kiállításáról csupán az udvar megpuhítását szolgálta, s tényleges tervvé csak a május 10-i budai vérengzés és a május 13-i karlócai gyűlés után vált. Holott Urbán Aladár egy 1986-ban a 1 ladtörténelmi Közleményekben megjelent tanulmányában megállapította, hogy az április 26-i minisztertanács után Batthyány azonnal megtette az intézkedéseket a szervezés előkészítésére, s május 8-án már készen is volt Sztankó Soma főhadnagy tervezete egy zászlóalj felszereléséről és annak költségeiről. S hogy Spira György nem ismeri ill. nem idézi ezt a tanulmányt, annál is érthetetlenebb, mivel kötetének jegyzetapparátusában i988-as kiadású munkák is szerepelnek. A lionti álorcásdi 24. jegyzetében Spira György Teleki egy április 19-i levelére hivatkozva kétli, hogy a Radikál Kör 1S48 április 30-i petícióját a magyar hadsereg felállításáról a kormány sugalmazta volna.