Századok – 1991
Történeti irodalom - Spira György: Jottányit se a negyvennyolcból! (Ism.: Hermann Róbert) III–IV/381
384 TÖRTÉNETI IRODALOM Ez a kettős szemlélet azonban törvényszerűen vezet bizonyos egyoldalúsághoz, éppen az 1848-49-es baloldal szerepének ábrázolásában. Ugyanezt erősíti az is, hogy Spira György számára 1848-49 története elsősorban a Habsburg-birodalmon belüli politikai harcok története, s nemigen látszik figyelembe venni egyéb külpolitikai tényezőket, ill. azt a cezúrát, amit 1848 ősze a magyar forradalom története szempontjából jelent, amelyet nem véletlenül neveznek ettől az időszaktól kezdve önvédelmi vagy szabadságharcnak. Ebből következően pedig egyrészt más megvilágítást kapna a Batthyány-kormány működésének értékelése, másrészt az 1848 ősze utáni eseményeket pld. a hadihelyzet függvényében lenne célszerű értékelni, s nem pedig a politikai élet eseményeiből levezetni a hadihelyzet alakulását. Ilyen egyodalúság figyelhető meg pld. a nemesi radikálisok értékelésében. Spira szerint igaztalan az a megállapítás, hogy ezek a politikusok „egyedül a kormányzati önállóságért verekedtek következetesebben, mint liberális társaik, emezeket tehát egyedül nacionalizmus dolgában múlták felül, a belső polgári átalakulás síkján viszont semmivel sem mentek tovább, mint a liberálisok". Spira ezután két érvvel védi meg a radikálisokat. Egyrészt azzal, hogy közülük emelkedett ki Teleki László, „aki a magyar forradalom minden más részvevőjénél inkább lett képes úrrá lenni a maga nacionalizmusán, amikor 1849 tavaszán Magyarország föderatív átszervezéséért szállt síkra". Másrészt azzal érvel a szerző, hogy az ország függetlenségének kivívása az ország belső polgári átalakulásának érdekeit is szolgálta. „És ha ez szintén igaz, akkor az ország kormányzati önállóságáért vívott harcot a történetírás már csak ezért sem láthatja el a nacionalizmus címkéjével - még akkor sem, ha e harc megvívói maguk annak idején nacionalista jelszavakat írtak is zászlajukra". (340-341.) Ε két érv azonban nem releváns. Egyrészt Teleki meglehetősen egyedi példa, s párizsi magatartása nem minősítheti az itthoniak magatartását. Másrészt e derék nemesi radikálisok - ellentétben pld. a Marczius Tizenötödike radikálisaival - szűkkeblű nacionalizmusukra jó példával szolgáltak 1849 márciusában a Debreczeni Lapok hasábjain, majd még szebb példával 1849 júliusában a parlament szegedi ülésszakán, ahol kishíján megtorpedózták a Szemere által előterjesztett nemzetiségi határozatot. A másik, a kötet egészét jellemző egyoldalúság a Batthyány-kormány tevékenységének interpretálása és értékelése. Spira György koncepciója szerint a minisztérium nem tette meg mindazt, ami az ország eljövendő önvédelmi harcának sikere érdekében szükséges lett volna; mégpedig azért nem, mert tagjait - Esterházyt ill. Kossuthot kivéve - a bécsi kormánykörökkel kapcsolatos illúziók tartották fogságukban. Spira György szerint ugyanis abban reménykedtek, hogy ha engedékenyeknek mutatkoznak Béccsel szemben, az udvar ezt honorálni fogja, s tartózkodni fog az erőszakos eszközök alkalmazásától. Spira György szerint azonban mindez csak illúzió volt, mert az udvar - általa hangsúlyozottan - átmeneti nehézségei miatt 1848 szeptembere elótt nem indíthatta meg Magyarország ellen Jellaíiő hadait; s amint Batthyány békítő gesztusai ezt nem tudták késleltetni, úgy esetleges radikális lépései sem tudták azt siettetni. Dycn békülékeny gesztust lát az olasz segély - szerinte Batthyány által indítványozott - megajánlásában, s ezért tartja természetesnek azt, hogy Batthyány 1848 augusztus végén hajlandó lett volna belemenni az 1848. III. tc. módosításába, s egy közös osztrák-magyar pénz- és hadügyminisztérium létrehozásába. Az olasz segély és a III. tc. módosításának kérdését Spira György több helyen is tárgyalja, így a két Batthyány-tanulmányon kívül a Táncsicsról szóló írásban és a negyvennyolc vitás kérdéseit taglaló esszében. Az olasz segély kérdése azonban - úgy tűnik - e tanulmányok megírása óta eldőlt. Gergely Andrásnak István nádorról írott kismonográfiájából világosan kiderül, hogy az ötlet (Magyarország a horvát mozgalom lecsillapítása után kész katonákat adni az itáliai háború igazságos befejezése érdekében) 1848 május végén a nádor innsbrucki tárgyalásai idején fogamzott meg, s István nádor június végén beszélte rá erre az előnyösnek látszó alkura Β itthyányt és minisztertársait azzal, hogy csináljanak bizalmi kérdést az ügyből. Spira György szerint azonban, lett volna bármilyen előnyös is ez a kompromisszum, a döntést akkor sem lehet igazoltnak tekintetünk. Hiszen a történetírás a francia csapatok 1849 áprilisi római, és az orosz csapatok 1849 júniusi magyarországi intervencióját egyformán ellenforradalmi akcióként ítéli meg és ítéli el; s ebből a szempontból a magyar segélynyújtást is, ha bekövetkezett volna, csak így minősíthetnénk. Az érvelés látszólag elsöprő erejű. Az olvasóban azonban okvetlenül felmerül néhány ellenvetés. Pl. az, hogy Magyarországot és Ausztriát államjogi kapcsolat fűzte össze, ami nem mondható el a pápa és Franciaország, ill. Ausztria és Oroszország viszonyáról. Továbbá: a magyar külpolitikának ebben az időben két eshetőséggel kellett számolnia. Egyrészt azzal, hogy Ausztria német tartományaival beolvad a küszöbön álló német egységbe; ez esetben mind az olasz segély kérdése, mind az ezzel összefüggő horvát kérdés jelentősége megszűnik, hiszen a dinasztia valószínűleg Budapestre költözik, s kénytelen lesz lecsillapítani a bánt. A másik lehetőség az volt, hogy fennmarad Magyarország és Ausztria államjogi kapcsolata; ez esetben viszont a tartós együttélés is megköveteli, hogy a birodalom két fele valamilyen módon egyeztesse külpolitikáját, így az olasz kérdés ügyében is. Végül az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Károly
