Századok – 1991
Közlemények - Kováts Stefan: Az 1849. évi orosz katonai intervenció Magyarországon. A magyar forradalom és szabadságharc az európai nagyhatalmi érdekek középpontjában III–IV/268
AZ 1849. ÉVI OROSZ INTERVENCIÓ 289 személyesen búcsúztatta el. A közel 200 000 főnyi orosz hadsereg bevonulása Magyarországra 1849. június 18-án fejeződött be. Ezzel Magyarország sorsa megpecsételődött. Az új erélyes osztrák fővezér, Haynau táborszernagy sikerei csakúgy, mint a magyar politikai és katonai vezetés közti egyenetlenség (Kossuth-Görgey ellentét) csak siettették az egyenlőtlen harc gyors befejezését. Görgey Artúr tábornok, hogy a további felesleges és reménytelen vérontást elkerülje, augusztus 13-án Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert, de nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt.10 7 Reakciós politikusok és centralista osztrák történészek ezt a tényt úgy magyarázzák, hogy a magyarok büntetése a forradalom és szabadságharc leverése után — tömeges halálos ítéletek, bebörtönzések — azért volt olyan kemény, mert nem a (győztes) osztrákoknak adták meg magukat. Bécs és Budapest levéltáraiban az 1848/49-es események számtalan dokumentuma cáfolja ezt az erősen egyoldalú állítást.«» Paszkevics herceg tábornagy még aznap — augusztus 13-án — jelentette urának, a cárnak: „La Hongrie est aux pieds de Votre Majesté Impériale! (Magyarország Felséged lábai előtt hever!)" Ezzel a véres dráma utolsó előtti felvonása befejeződött. Ami azután következett, az egy még véresebb utójáték, valódi kivégzési és bebörtönzési hullám volt.109 Az orosz háborús vezetés a magyarok ellen az utolsó pillanatig lovagias és korrekt volt. A magyar hadsereget, miután harcban megismerték és becsülni is megtanulták, nem úgy kezelték, mint egy „hordát", hanem mint egy reguláris, fegyelmezett hadsereget. Az orosz udvar több tagja, mértékadó politikusok és a hadsereg vezető tagjai, köztük maga Nesselrode miniszterelnök vagy Paszkevics herceg tábornagy, figyelmeztették a cárt, hogy ne helyeselje az osztrákok elhibázott magyarországi politikáját, és ajánlották neki, hogy az osztrákokat egy kiengesztelődési politikára beszélje rá. Miklós cár követte ugyan tanácsadói javaslatát, de nem elég erélyesen és következetesen követelte a bécsi udvartól az amnesztiát a magyarok részére. Ha emlegetett is „szigort" — végtére is ő abszolutista uralkodó volt -, de figyelmeztetésének alaphangja mégis inkább a „megbékélés" és a „kegyelem" volt. Nem lehet teljesen őt hibáztatni, hogy figyelmeztetése Schwarzenbergnél és Zsófia főhercegnőnél, valamint a befolyásuk alatt álló Ferenc Józsefnél süket fülekre talált.11 0 A magyar szabadságharc leverése után 1849-ben felvetődött a kérdés, s még ma is vitatják, hogy Ausztria orosz segítség nélkül, saját erejéből legyőzhette volna-e Magyarországot. A két ország történészeinek, de még a nem közvetlenül érintett országok történészeinek véleménye is megoszlik. Egyesek úgy vélik, megvolt az esélye egy magyar katonai győzelemnek az osztrákok fölött, legalábbis az orosz beavatkozásig.111 Ezen állítás bizonyítékát éppen az oroszokhoz intézett segélykérésben látják. A birodalmi német katonai iró, Immanuel ezredes azt állítja: „Csak orosz segítséggel tudott Ausztria Magyarországon a helyzet ura maradni, és csak üggyel-bajjal („mit knapper Not") menekülhetett meg a felbomlástól.112 Zöllner Erich osztrák történész annyira óvatosan ír az orosz segélyről, hogy az „orosz" szót is mellőzi: „...a monarchikus-konzervatív erők győzelme idegen segítség nélkül nem volt lehetséges."113
