Századok – 1991
Közlemények - Kováts Stefan: Az 1849. évi orosz katonai intervenció Magyarországon. A magyar forradalom és szabadságharc az európai nagyhatalmi érdekek középpontjában III–IV/268
288 STEFAN KOVÁTS szabadságharca ideológailag egy nemzeti harc az osztrák abszolutizmus ellen, hogy a reformok kezdeményezői Magyarországon a nemességhez, sőt részben a főnemességhez tartoznak, és nem anarchisták, mint ahogy őket Ausztria szívesen ilyennek állítja be".9 9 Maga Palmerston válaszolt Osborne interpellációjára, és elismerte az ellenzék érveit, de figyelmeztette Ausztriát és Magyarországot is, hogy „a harcot ne folytassák a végtelenségig, mert egy magyar győzelem után Ausztria elveszítené nagyhatalmi állását, viszont ha Ausztria csak idegen segítséggel győzné le Magyarországot, az erőszakkal elért győzelem a Birodalomnak súlyos és mély nyomokat hagyna hátra."100 Anglia ellenvetései ellenére sem változtatott politikáján, sőt Magyarország kárára még az Oszmán Birodalmat is visszatartotta egy Oroszország elleni katonai akciótól, amire az kétségtelenül hajlott.10 1 Mindenesetre kérdésesnek látszik, hogy Oroszország — tekintve a nagy belső nehézségeit — Franciaország és Anglia hozzájárulása nélkül Magyarország ellen egy direkt katonai intervenciót megkockáztathatott volna. A közvélemény nyomása alatt Palmerston augusztus 1-én Franciaországhoz és Poroszországhoz fordult, és közös közvetítési akciót javasolt Magyarország és a két abszolutisztikus hatalom között. Ez az Anglia részéről nagyon is elkésett javaslat nem volt más, mint egy átlátszó alibiakció, mert a kétszeres túlerőben lévő szövetséges osztrák-orosz haderők hadműveletei akkorra már annyira előrehaladtak, hogy Magyarországnak kapitulálnia kellett.10 2 Az abszolutisztikus hatalmak fölénye nemcsak számokban jelentkezett. A 175 940 főnyi császári és 191 324 főnyi cári csapatokkal a magyarok csak 162 440 főnyi, nagyrészben már demoralizált, vezető és utánpótlás nélküli csapattesteket tudtak szembeállítani, de Görgey még fegyelmezett csapatai sem tettek ki egészen 30 000 főt, és ellátásuk, lőszerük is legfeljebb csak két csatanapra volt elegendő.10 3 Az orosz intervencióról alkotott eddigi képünk nem volna teljes, ha nem mutatnánk rá az udvarhoz közel álló konzervatív magyar arisztokrácia viselkedésére. A többségében feudális beálítottságú csoport egyenesen lelkesedéssel fogadta az oroszokat: „Ausztriának Oroszországgal szövetkezve az európai fegyeres felforgató mozgalom magyar szárnyát le kell győznie, szét kell morzsolnia, a szeparatizmust tartósan le kell küzdenie, ha még mint nagyhatalom, egyáltalában mint állam létezni akar" - írta Dessewffy Emil gróf egy barátjának.10 4 A később lemondásra kényszerített esztergomi prímás, a feltétlen udvarhű Hám János pásztorlevélben szólította fel a hívőket (szabad elhatározásból, vagy felsőbb nyomásra, ma is tisztázatlan), hogy az oroszokat, mint „az igazi béke angyalait, az újból helyreállított rend és nyugalom követeit" fogadják.10 5 Az orosz diplomaták nyilván csodálkozva jelentették haza Szentpétervárra a magyar mágnások véleményét Magyarországról általában, hogy „a magyar nemzet jellemének megfelelően zabolátlan, és csak a nyers erőnek hajlandó engedni". így aztán joggal állapíthatta meg Friedjung Henrik osztrák történész, hogy a magyar konzervatívok messze kérlelhetetlenebbek voltak, mint egyes osztrák államférfiak, pl. Wessenberg vagy Stadion, akik az orosz csapatok magyarországi bevetését ellenezték.106 A katonai hatalmát egész Európa előtt fitogtatni akaró cár Magyarországon bevetendő csapatait birodalma határán egy (a tőle megszokott) „teátrális" jelenetben
