Századok – 1991
Tanulmányok - Palotás Emil: Ausztria–Magyarország és a háborús válság 1887/88-ban III–IV/229
260 PALOTÁS EMIL A tulajdonképpen igen kevésre kötelező, de kétségtelenül szépen hangzó ígéret nem tévesztett célt. A megelőző hetek szomorú tapasztalatai miatt mélyen lehangolt bécsiek hálásan nyugtázták a gesztust.15 1 Azt is készséggel vállalták, hogy teljesítik Bismarck kérését, tegyék végre közzé az 1879. októberi szerződés szövegét. Mivel a kancellár az egész osztrák- német civódást a szövetségi kötelezettségek értelmezése körül nem utolsó sorban abból eredeztette, hogy a magyarok megalapozatlan reményeket táplálnak a kettős szövetség iránt, és Németországra támaszkodva kívánnak bosszút állni az oroszokon, nehéz volt az agressziós vádakat úgy visszautasítani, hogy egyben a szerződés publikálásától is elzárkózzanak. A Wilhelmstrassen tudatták Széchényivel, a közzététel kezdeményezése válasz Kálnoky makacskodására a casus foederis vitában.152 1888. február 3-án Berlinben, Bécsben és Budapesten előre egyeztetett módon publikálták az október 7-i osztrák-magyar-német szerződést.15 3 Hogy Bismarck hivatkozása a Monarchiának az agresszív, hódító politika iránti állítólagos hajlandóságára mennyire alaptalan volt, legjobban mutatja az a körülmény, hogy még alig enyhült a lehetséges orosz támadás akut veszélye, a bécsi vezetés tettvágya máris rögtön alábbhagyott, és még a december 8-i - igazi háború veszélyéhez képest nagyon szerény - határozatokat sem siettek maradéktalanul életbe léptetni. Amikor a költségek delegációk által történő jóváhagyásáról tanácskozott a közös minisztertanács, Kálnoky és Bylandt-Rheidt közös hadügyminiszter egymást támogatva ítélték feleslegesnek a galíciai csapatok létszámemelésének azonnali végrehajtását,15 4 majd később a barakképítés megszüntetésével a diszlokációs változtatások még távolabbra halasztódtak. így adódott, hogy miközben Bismarck a casus foederis „elcsúsztatását" vetette az osztrákok szemére, addig bécsi képviselői, Reuss és Deines hazaküldött jelentéseikben pontosan az ellenkezőjével vádolták őket: hajlamosak az „elalvásra", nem tesznek semmit még a szükséges védelem mértékében sem.155 Az inaktivitásra való hajlam kiemelése az osztrák-magyar katonai adminisztráció jellemző vonásaként sokkal inkább igaz volt, mint a politikai-taktikai céllal hangoztatott ellenkező állítás. A hadsereg korszerűsítése és a háborúra való felkészülés anyagi-technikai és politikai feltételei a századvég dualista monarchiájában jóval kevésbé voltak meg, mint kettős szövetségbeli partnerénél, így az 1887/88-as nagy háborús riadalom Ausztria-Magyarországon csupán tovább erősítette azon állítás igazságát, hogy a megelőző támadás szükségszerűségének, mint meghatározó katonai doktrínának vállalásával a Monarchia stratégiai téren alárendelte magát a porosz-német vezetésnek. A téli válság érzékletesen tárta fel e függőség gyakorlati következményeit. Az 1887 végén kulmináló válság igazi mozgatórugóinak felderítésén Kálnoky sokat fáradozott. Diplomáciai levelezésének december-január folyamán rendre visszatérő eleme a jelenségek mögött megbúvó mélyebb összefüggések keresése. Figyelmét azonban egyirányúan csak az orosz politikára irányította. Nézeteit többször kifejtette, legáltalánosabban és részletezően január 1-i dátumot viselő emlékiratában.15 6 A kiindulópont természetesen adódott a régi axióma, a cár konzervatív, igazi monarchista beállítottsága, a császárok szövetsége iránti helyes elköteleződése, valamint az országa közhangulatát fogva tartó „pánszláv és ortodox nemzeti" felfogás között feszülő ellentmondás felidézésével. Minden baj Kálnoky szerint arra vezethető vissza, hogy a cár szakított a császárhatalmakkal való szolidaritás egyedül üdvözítő
