Századok – 1991

Folyóiratszemle - Sot Michael: Királyi örökösödés és szakrális hatalom 987 előtt I–I/185

186 FOLYÓIRATSZEMLE őrző rendé. A vallás már egy koherens, hierarchizált és központosított társadalom kifejeződése, amely az ellentéteket erős rétegezettségben olvasztja fel. A mágikus hatalom szakítás, a vallásos hatalom folyamatosság. Ez a kettősség nyilvánul meg az indoeurópai szuverenitás Dumézil- feltárta duális szerkezetében: arex/flamen dialis és a rádzsa/brahman antitetikus párjának az égi hierarchiában a Varuna/Mitra és Jupiter két arca: a Jupiter Stator/Dius Fidius felel meg. Dumézil még két fontos fogalmat emelt ki: a celeritas- t, mint a király, az ifjúság, az alkotó erőszak jellemzőjét, és a gravitas-t, az atyák és a fiamén tulajdonságát, így például az 509-es római forradalom a gentes vallásos rendjének győzelmét hozta a mágikus királyság felett, s a fejlődés az atyák szenátori köztársasága és a vallásos hatalom szakrális megerősítése irányában hatott. Ennek ellenkezője ment végbe a principátus kialakulásakor. Caesar, a sikerét hőstetteiből eredeztető „mágikus király" hatalomrakerülésekor nyomban a hellenisztikus monarchiák vallásos modelljét követi: családjából jelöl ki utódot, hatalmának isteni eredetét hangoztatja, felveszi a Haza Atyja címet. A celeritas-től a gravitas, az alapító tettől a tartós uralom a mágikus hatalomtól a vallásos hatalom felé tör. A mágikus hatalom törékeny és múlékony; a vallásos folyamatos és dinasztikus. Itt a vér átörökölt szakralitása biztosítja az uralmat, nem pedig a hőstettel megszerzett minősítés. Az utódok közül a legidősebb: az, akinek gravitas-a a fiatalabbik celeritas-a fölött áll, örökli a trónt. A dinasztikus legitimitás alapvetően a vallásos póluson helyezkedik el, melyet a mágikus hőstettek sem kérdőjelezhetnek meg. Ezzel szemben a Meroving uralom megteremtése, a Karoling hatalomátvétel 751-ben és a Róbert-háziak 888-as, 922-es és 987-es felülkerekedése a Karolingokon a szakrális királyság mágikus pólusának győzelmeként értelmezendő. Az új hatalmat mindahányszor egy hőstett alapítja meg, amely azonban rögvest az örökletesség biztosításán fáradozik, azaz a mágikus hatalmat vallásos hatalommá kívánja alakítani. Ε folyamat jelentős állomása 751, amikor a frank (germán) szakrális királyság a keresztény rend kereteibe épül be: minthogy a hatalmat ténylegesen birtokló palotagrófok nem szegülhettek szembe a Merovingok vallásos-legitim uralmával, Martell Károly fia, Pipin egy újfajta szakralitással, a pápai felkenéssel szentesíti bitorló hatalmát. A keresztény királyszentelés adja meg a mágikus király vallásos legitimációját. A felszentelés a szakrális hatalmon belül meglévő dialektikus ellentétet erősíti, mert a vallásos pólust egy antropológiai-strukturális és egy keresztény vallásos mezőre osztja: az előbbire a dinasztikus örökösödés jellemző, míg az utóbbi saját irányítógárdával (a klérussal), sőt saját királysággal (az egyházzal) bír, amely a választáson (electio) és a felszentelésen keresztül avatkozik bele a királyság szakralizációjába. A keresztény vallásos felfogás számára közömbös, hogy az „Isten kegyelméből való király" vér szerinti örökös, bitorló vagy mágikus király-e, mert az electio az Isten által és az Isten számára történt kiválasztottságot jelenti. A mágikus királynak van a legnagyobb szüksége a keresztény felkenés közvetítő erejére ahhoz, hogy uralma tartósságát biztosítani tudja; másfelől viszont a keresztény vallásos hatalom birtokosa, az egyház korlátozza a dinasztikus király antropológiai értelemben vett vallásos hatalmát. 888-ban Erős Róbert fiát, Odót egy Karoling király, a kilencéves Együgyű Károly ellenében választják meg. Az eseményt Prümi Regino, az arras-i Saint-Vaast Évkönyvek és a párizsi Saint- Germain-des-Prés apátjának Párizsi háborúk című költeménye rögzíti. Odo a mágikus király jellegzetes típusa, aki már királylyá szentelése előtt a szakrális hatalom részese: 885-86-ban csodálatos módon ő menti meg Párizst a normann támadástól, s így, mint a város védelmezője, a nép vigasztalója, mintegy a püspök szerepét tölti be: „urbis erat tutor, regni venturus et altor". Ennek ellenére megválasztása nem egyhangú akarattal történt: az ellenpárt Spoletói Guidót keneti fel, aki azonban lemond a trónról, és visszatér Itáliába. Eközben Odo „az isteni kegyelem folyományaképpen" váratlan győzelmet arat a betörő dánok felett, melynek hírére a keleti frank császár, Arnulf őt ismeri el a nyugati frankok uralkodójának. Ám 893-ban az előkelők Károlyt ültetik a trónra, és Foulques reimsi érsek, az államcsíny vezetője Arnulfhoz írt leveleiben Odót idegen bitorlónak és zsarnoknak nevezi: „qui ab Stirpe regia existens alienus, regali tirannice abusus fuerit potestate". Foulques a dinasztikus legitimitás elvének heves védelmezője — akkor, amikor ezt senki sem tartja tiszteletben, legkevésbé ő maga! —, míg például Régiónál 898-ig, haláláig Odo az igazi király, vagyis az, akit Arnulf császár annak ismert el. Károlyt, a dinasztikus uralkodót 922-ben lázadó előkelők fosztják meg trónusától, és helyébe Róbertet emelik maguk fölé. A reimsi egyház krónikása, Flodoard előadásában a főuraknak joguk van ítélkezni a király felett, és tetszésük szerint szabad uralkodót választani. Utódja, a csatákban győzedelmes Rudolf szintén választás útján kerül hatalomra (923). Flodoard szerint Róbert és Rudolf valódi király, míg Regino szent-