Századok – 1991

Történeti irodalom - Dahinten Otto: Geschichte der Stadt Bistritz in Siebenbürgen (Ism.: Tóth L. Béla) I–II/168

TÖRTÉNETI IRODALOM 169 Beszterce vidéke a legrégibb erdélyi német település. Korai oklevelek hiányzanak, a. „districtus de Bezterce" első emlftése 1237-ből való, és magáról a városról a tatárjárással kapcsolatban hallunk először. Annyi azonban bizonyos, hogy Beszterce a 13. század végén már a kerület főhelye. IV. Orbán pápa 1264. évi oklevelében „villas et terras Bistriche, Rodana, Zolosim et Querali"-t említ (Beszterce, Radna, Zsolna, Királynémeti), amelyeknek bevétele „időtlen idők óta" (cuius memoria non existit) a magyar királynőké volt. Aζ első kapcsolatot a többi németek (szászok) lakta területtel Nagy Lajos király 1366. június 11-i szabadságlevele teremtette meg, amely Besztercét és vidékét bíró- és esküdtválasztási joggal ruházta fel, és bíráskodási ügyekben fellebbviteli hatóságnak a nagyszebeni bírót és városi tanácsot rendelte el. A reformáció 1543-ban történt bevezetése után közös egyház létesítését az 1545 májusában megtartott meggyesi zsinat határozta el. Az ín. koncivilitás bevezetéséig (1781) Besztercén csak németek lehettek teljes jogú polgárok. A lakosok csaknem háromnegyed része még 1857-ben is német volt, de a németek abszolút többsége még a századforduló előtt elenyészett. 1930 előtt pedig relatív többségüket is elvesztették. Gazdasági hatalmuk tartósabb volt: így még 1912-ben is a 44,1% német birtokában volt a város (mezőgazdasági) területének 63,0%-a. Otto Gottfried Dahintent születése predesztinálta a Beszterce történetével való foglalkozásra: 1882-ben Besztercén született, majd műegyetemet végzett, és még az első világháború előtt a városépítési hivatalhoz került. 1931 és 1949 között pedig a hivatal élén állott. Genealógiai tanulmányok után hamar várostörténeti és ezen belül építéstörténeti kérdések kezdték foglalkoztatni. Az 1955-ben Besztercén elhúnyt tudós munkái csak kisebb részükben jelenhettek meg életében, és a szerencsés körülmények folytán fennmaradt hagyaték javarésze viszontagságos utakon került a Német Szövetségi Köztársaságba. A kiadó már a bevezetőben rámutat arra, hogy Dahinten munkája kettős értelemben vett dokumentáció: egyrészt a felhasznált történelmi források révén, másrészt pedig mint kortörténeti dokumentum. Az idő mintegy szűrőként szolgált, és befolyásolta az író nézeteit és gondolatait. A különös érzékenység, a bizalmatlanság mindenféle állami rendszabállyal szemben — különösen a szász autonómia 1876-ban történt teljes megszüntetése után — népcsoportja etnikai létének fenyegetettsége érzéséből származott, és ez zárt kisebbségi életkörök keletkezését mozdította elő. Dahinten generációja tudatában a más etnikumú városi lakosok csak peremfigurák voltak, állapítja meg a kiadó. A könyv jelentős része (50-206. 1.) Beszterce történetével foglalkozik. Dahinten a hiányos forráshelyzettel magyarázza a tárgyalás helyenkénti krónikaszerűségét, de az olykor önálló tanulmányoknak is beillő fejezetek egymásutánjában jól nyomon követhető a magyarok és románok közé beékelődött szászok életútja és ennek az életútnak az alakulása a magyarokkal és a románokkal való kapcsolatok kölcsönhatásában. A középkori magyar királyságban nyert adománylevelek jelentős vásárhellyé tették Besztercét. Dahinten elismeréssel szól atTól, hogy Mátyás király 1465. évi döntése, amelyben a városnak megengedte, hogy a várat ledöntse, és magát megerősítse, nemcsak a város építészeti fejlődését határozta meg évszázadokra, hanem a város további politikai fejlődésének is alapjává vált. Mátyás király több rendeletével bővítette a város fennhatósága alá tartozó területet, így 1475-ben Radnát és a radnai völgyet csatolta Besztercéhez. Ennek az intézkedésnek alapvető jelentősége volt a város gazdasági és politikai fejlődésében és felvirágzásában, emeli ki Dahinten. A községek nemesi jogon való birtoklását azok lakosai évszázadokig természetesnek vették, mígnem 1755-ben a radnai völgy román lakosai fellázadtak ellene. Dahinten szerint a lázadás valószínűleg a katolikus egyház úniótörekvéseivel volt kapcsolatban. A román határőrvidék 1763. évi alakítsával egyben a katolizálást is szolgálni akarták, ami mellékhatásként első ízben vezetett a lakosság nemzetiségi összetételének erőszakos megváltoztatásához — ezúttal a románok javára: a radnai szászokat és magyarokat áttelepítették, és a radnai evangélikus templomot a román görögkatolikusok kapták meg. A Beszterce és a határőrvidék közötti határvonal ügye 1834-ben a román községek Beszterce elleni fegyveres támadásához vezetett. Volt határper, amely csak az első világháború után ért véget. Dahintennek az 1848/49-es időkkel foglalkozó írását helyhiányra hivatkozva nem közli a kötet, és az érdeklődőt a Gundelsheim/Neckar-i „Siebenbürgische Bibliothek"-hoz utasítja. Ehelyett Stefan Kelp (1812-1882), besztercei gimnáziumi igazgató latin nyevlvű emlékezése következik, feltehetően Dahinten fordításában. A recenzens feltételezi, hogy a forradalmi napok beiktatott krónikája felfogásban, hangvételben megfelel a Dahintenének. A krónika kitűnően tükrözi a szászok és magyarok között elmérgesedett viszonyt, hogy a szász lakosságot milyen félelem fogta el a magyar honvédek közeledtének hírére, és hogy milyen kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadták Karl Urban, a határőrvidék ezredesének császárhű csapa-