Századok – 1991

Történeti irodalom - Kosztolnyik Z. J.: From Coloman the Learned to Béla III. (1095–1196) Hungarian domestic policies and their impact upon foreign affairs (Ism.: Makk Ferenc–Petrovics Iván) I–II/158

160 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M szépséghiba az, hogy a II. Béla által létrehozott szövetségi rendszerből kifelejti Kosztolnyik a peremtéli orosz fejedelmet, Vlagyimirkót. Ugyancsak hiányosságnak tekinthető az, hogy amikor Bosznia és Ráma megszerzéséről szól, nem említi ennek dátumát, és teljességgel hallgat Dalmácia birtokbavételéről. Két önálló fejezet tárgyalja II. Géza korát. Ε részeknél is — akárcsak a könyv bármely fejezetei esetében — megfigyelhető az, hogy a szerző igen részletesen foglalkozik a nemzetközi eseményekkel. Nagyon dicséretes Kosztolnyik azon törekvése, hogy minden lehetséges helyen igyekszik behatóan megrajzolni a magyar történelem nemzetközi hátterét. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy talán ezek a szakaszok képezik könyve legértékesebb részeit, hiszen ilyen ábrázolás mellett a külföldi olvasók még reálisabban láthatják Magyarország helyét a korabeli Európában. Kár, hogy néhány pontatlanság, illetve nem igazolható kombináció e helyeken is megtalálható. így pl. Kosztolnyik szerint II. Sob'lslav cseh fejedelem segítségével jutott el a trónkövetelő Borisz III. Konrád császár udvarába. A forrásokból azonban teljesen világos, hogy itt II. Vladislavról van szó. Az sem indokolt, hogy III. Konrádot német császárnak minősíti, hiszen Konrád csak király volt, sohasem nyerte el a császári titulust. A szerző állítása szerint 1146 tavaszán Pozsony várát nem a helyőrség, hanem azon polgárok csoportja juttatta a német zsoldosok kezére, akiket Borisz előzőleg megvesztegetett. A forrásokban pozsonyi polgárok megvesztegetéséről nincs említés, viszont a magyar krónika a pozsonyi ispánt marasztalja el a vár német kézre kerülése miatt. Kosztolnyik részletesen szól II. Géza orosz politikájáról, családi kapcsolatairól és katonai hadjáratairól. Érdekesnek tűnik azon véleménye, mely szerint Géza attól tartott: Borisz révén kijevi-bizánci szövetségjöhet létre Magyarország ellen, s ezért a magyar király arra törekedett, hogy egyrészt Borisszái szemben saját orosz kapcsolatait erősítse (eiTe szolgált házasságkötése is a volhiniai fejedelem testvérével), másrészt pedig lehetőleg elkerülje a közvetlen katonai konfrontációt Bizánccal. Mindebben állítólag támogatta őt nagybátyja, Belus bán is. Ez utóbbit, ti. a katonai konfrontációt végülis nem tudta Géza és Belus elkerülni, mivel a király testvére, István herceg Mánuél bizánci császártól kért segítséget a magyar korona megszerzéséhez. Úgy véljük, ez a szellemes koncepció számos ponton nem állja ki a forrásokkal való összevetés próbáját. Az elfogadható, hogy II. Géza és környezete tartott egy — Borisz-párti — kijevi-bizánci koalíció létrejöttétől. De a király orosz politikájának értékeléséhez azt a fontos tényt is figyelembe kell venni, hogy 1146-ban éppen Borisz említett akciója következtében Géza elvesztette eddigi fő szövetségeseit, és ráadásul várható volt a német birodalom fegyveres támadása is. Ε veszélyhelyzetben Magyarország nemzetközileg jelentősen elszigetelődött, és komoly külső támasz nélkül maradt. Éppen a fenyegető német támadás miatt és a nyugati (német, osztrák, cseh) szövetségesek pótlása céljából a király az orosz kapcsolatok erősítésén fáradozott, és sikerült is neki egy halicsi-vlagyimiri-kijevi-magyar szövetségi rendszert kiépítenie, ami egészen 1150 elejéig élt, amikor is a belső orosz viszálykodások e koalíciót felrobbantották. Ami pedig azt a tételt illeti, hogy a király mindenáron el akarta volna kerülni a Bizánccal való összecsapást, az események teljes mértékben megcáfolják. Éppen a magyar királyság volt az a fél, amelyik a Balkánon saját hatalmi befolyása növelése révén többszörösen is keresztezte a birodalom érdekeit. A magyar király éveken át tevékenyen támogatta a szerbek Bizánccal szembeni harcait, rendszeresen támadásokat intézett Bizánc ellen, és kísérletet tett,bizánci területek bekebelezésére. Görög forrásból az is kiderül: II. Géza Bizánc-ellenes politikájának egyik fő mozgatója Belus herceg volt, aki arra bíztatta a királyt, hogy foglalja el a birodalomhoz tartozó Szerbiát. Az sem igazolható, hogy az 1150- es évek elején Mánuél császár támogatta volna István herceget II. Gézával szemben, hiszen a legújabb kutatások alapján egyértelmű: a trónkövetelő herceg csak 1158-ban ment Konstantinápolyba. Behatóan foglalkozik a szerző II. Gézának az 1160-as pávai zsinattal kapcsolatos álláspontjával. Kosztolnyik szerint a magyar király az első pillanattól kezdve nem fogadta el e zsinat határozatát, azaz nem ismerte el IV. Viktor ellenpápát, a német uralkodó pártfogoltját. Mi úgy látjuk, hogy e kérdésben Géza ingadozó, kétarcú magatartást tanúsított — figyelve a nemzetközi erőviszonyok alakulását —, és csak 1161 tavaszán szakított végleg az ellenpápával. Általában elmondható, hogy a monográfia szerzője hadilábon áll a kronológiával. Ez többszörösen bebizonyosodik III. István uralkodása eseményeinek tárgyalásakor is. Nagyon megnehezíti a trónharcok fordulatainak megértését azzal, hogy az 1163. és 1164. év eseményeit összevonja, mivel IV. István uralkodását 1163 első fele helyett tévesen 1164 első felére datálja. A szerző azt állítja, hogy néhány magyar előkelő már 1166-ban a Bizáncban tartózkodó Béla herceget szerette volna III. István ellenében magyar királynak megtenni, és ennek megakadályozása céljából indított háborút III. István 1166 elején Bizánc ellen. A vonatkozó forrásból azonban megállapítható az, hogy Béla hívei csak 1167-ben léptek fel, s így az 1166-os