Századok – 1991

Történeti irodalom - Prinjatie hrisztiansztva narodami cental’noj i Jugo–Vosztocsnoj Evropü i krescsenie Ruszi (Ism.: Niederhauser Emil) I–II/154

156 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M Az utolsó — a 7. — fejezet, amely egy-egy nyugati-szláv nép megkeresztelkedésének problémáit tárgyalja, kiemeli, hogy hosszadalmas folyamat volt, és csak részleges eredményeket ért el. Az obodrita és a szorb törzsszövetség vezetőinél a belső társadalmi viszonyok, az előkelők frank kapcsolatai, meg presztlzs-igényük mozdította elő a krisztianizációt. Kiemeli, milyen nyelvi és pszichológiai gátak nehezítették ezt, és ezzel a többi fejezetben alig, vagy egyáltalában nem érintett kérdéseket vet fel, de sajnos nem tárgyalja részletesebben. A konkrét menetre vonatkozólag csak 11-12. századi német krónikák maradtak fenn, ezek már csak általánosságokról tudósítanak. Könyveket a 11. században már fordítottak le szorb nyelvre. A keresztény temetkezés is elteijedt, bár Luzsicében csak a 13-14. században tudunk az egyházi szervezet kiépüléséről. A Középső- és az Alsó-Elba folyásánál azonban a kereszténység terjesztése túlságosan összefonódott a német támadással és hódítással, ezért itt különösen a ljuticsok részéről századokig eltartott a védekezés pogány ideológiával, ezt különböző szláv szentélyek (Retra, Arkona) megléte erősítette. Az előkelők közt itt is akadt, aki felvette a kereszténységet, de idővel belebukott ebbe a kísérletbe. Az alapvető sajátosságot Ronyin abban látja, hogy itt a kereszténység nem segítette elő a hazai állam megalakulását. így a krisztianizálódás csak a német hódítás és asszimiláció eredménye volt. A. I. Rogov a 8. fejezetben a kievi Oroszoxszág és a többi szláv állam kulturális kapcsolatait mutatja be a megkeresztelkedés korában. A szlávok valamiféle egységét a régészeti anyag és a hiedelemvilág egyaránt bizonyítja már a pogány korban. A keresztény korban a bolgár kultúra hatott a többiekre (még az Őskrónikában is megtalálható a bolgár holdév nyoma, és bizonyítható, hogy Oroszországban ismerték a bogomil eretnekséget). Bolgár hatásra alakult ki az orosz képzőművészetben egy modernebb irányzat az egyidejűleg meglévő archaizáló-bizánci mellett. A 12-13. sz. új jelenségei azt mutatják, hogy ekkorra már az orosz kultúra önállósodott. Ugyanakkor orosz fordítások jutottak el a Balkánra, bár nehéz megmondani, milyen úton történt ez. Nyelvi kritériumok alapján bizonyítja (az ószláv különböző redakcióival), hogy ezeket a délszláv népek egymásnak adták. Minthogy a 10. sz. végén közös cseh-orosz határ állt fenn, ekkor még a cseh hatás is érvényesült, a Vencel-legendából Ludmila homiliája hatolt az Őskrónika beszámolójára az Olga fejedelemasszony által konstantinápolyi megkeresztelkedése alkalmából kapott tanításról. Persze itt olyan bibliai általánosságokról van szó, amelyek talán nem perdöntőek a közvetlen kapcsolat mellett. A csehországi orosz hatást az ottani glagolita írásbeliség bizonyítja (ehhez persze azt is kellene tudni, volt-e glagolita írásbeliség orosz területen). Lengyelország vonatkozásában a Cirill-hagyománynak még a képzőművészetben is megmutatkozó emlékeit, a dinasztikus kapcsolatokat sorolja fel a szetző. A 11-12. századi lengyel sisakok orosz mintára készültek. Az első lengyel király, Vitéz Boleszláv egyik pénzén cirill betűvel írták az uralkodó nevét. A lengyel hatást viszont az Oroszország nyugati területein épített körtemplomok, rotundák mutatják. Rogov cikkének nagy érdeme, hogy a legújabb régészeti és egyéb kutatások eredményeit is bevonja. Az összehasonlítást a 10. fejezetben G. G. Litavrin és B. N. Flórja adja meg: az általános és a sajátos a régió országainak és a kievi Oroszországnak krisztianizációs folyamatában cimen, egyúttal az oroszok megkeresztelkedésének folyamatát is felvázolják. Kissé formális szempontból veszik szemügyre ezeket a vonásokat. Elsőként a kereszténység elterjedésének hosszas voltát emelik ki, és természetesen itt is az alapvető tényezőnek a belső társadalmi viszonyok változását, az osztálytársadalom kialakulását hangsúlyozzák. Ennek lehettek persze akadályai, mint a bolgárok esetében a bolgár-török-szláv pogány dualizmus, vagy az a tényező, hogy Bizánc volt a fő ellenség. Az uralkodók megkeresztelkedése sokszor hosszabb ideig tartós következmények nélkül maradt az egész etnikum vonatkozásában. A két kultusz egymás mellett élését az oroszoknál a 860-as évektől lehet megfigyelni. Amikor már a kereszténység felvétele társadalmi szempontból szükségszerűvé válik, akkor sem következik be automatikusan. A szükségszerűséget a belső kormányzásban érdekelt előkelőségek ismerik fel, nem a hadvezérek (vagyis a belső tényező a döntő, holott az egyes fejezetek ezt nem mutatták egyértelműen). Csak felvetik a kérdést, miért nem jelenthetett volna megoldást egy megreformált, esetleg monoteista pogány vallás, amire az orosz Vlagyimirnéi találunk is kísérletet. A régió országainak esetében azonban ez prespektivátlan volt, amit a szomszédos, már kereszténnyé vált országok példája bizonyít. Itt nem vetődött fel az iszlám, mint választási lehetőség. A kereszténység felvétele révén lehetett hozzájutni a fejlett országok tapasztalatához, és kivívni az egyenlőséget velük. Ami a két egyház közti választást illeti, a cseh és a lengyel esetben ezt külpolitikai szempontok döntötték el. A horvátok, szerbek és magyarok szabadon választhattak — de azt nem magyarázzák meg a szerzők, hogy akkor milyen alapon hozták meg döntésüket. A bolgár Borisznak az állam primátusa imponált. Oroszország esetében egészen más a helyzet, itt az iszlám is számításba jött, csakhogy az adott időszakban ez éppen nem