Századok – 1991

Történeti irodalom - Prinjatie hrisztiansztva narodami cental’noj i Jugo–Vosztocsnoj Evropü i krescsenie Ruszi (Ism.: Niederhauser Emil) I–II/154

157 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M volt elég erős. A lakosság egy része már ortodox volt, ez és az állam uralkodó szerepe döntötte el a kérdést a keleti egyház javára, akkor is sokára, Szvjatoszláv még druzsinája gúnyolódásától félt, ezért nem vette föl a kereszténységet. A gyors ellenállás a kereszténységgel szemben azt mutatja, hogy sokhelyt még nem történt meg az uralkodó osztály belső konszolidálódása. Ez sokszor éppen a kereszténység hatása alatt következett be. Gyakran valóban politikai függésre vezetett a megkeresztelkedés. Fontos volt mindenfelé az önálló egyházi szervezet létrehozása, ezt a horvátok és a szerbek esetében a dalmáciai egyházi szervezet megléte gátolta. A két egyház harcát az uralkodók használták ki saját fennhatóságaik megerősítésére. Oroszországban a 13. századig mindig görögök voltak az érsekek, de itt Bizánc nem jelentett veszélyt az állam önállóságára. A hazai hagyomány mindenhol az uralkodók önálló döntését emelte ki. Bár Oroszországban fennmaradt egy másik változat, az ún. korszunyi legenda, amely Bizánc katonai beavatkozásában látja az okot. Az egyház mintegy 100-150 évig függőségben volt az államhatalomtól, már csak azért is, mert az gondoskodott megélhetéséről. Persze a nyugati egyház vonatkozásában a szerzők ezt a függőséget túlbecsü-I lik, de elismerik, hogy az orosz egyház idővel viszonylag függőbb helyzetbe került. A szoros kapcsolatot a tömegek is érezték, innen a nagy 11. századi megmozdulások. Az egyház Oroszországban sem tudott a ha-I talom nélkül meglenni, itt is erőszakot kellett alkalmazni még az előkelőkkel szemben is (gyermekeik kötelező iskoláztatása például). Míg másutt az egyházi szabályok betartását országos törvények mondják ki (a szerzők itt a cseh példát idézik, de akár a magyarra is lehetne utalni), Oroszországban viszont a végrehajtást az egyházra bízták. Az oroszországi pogány felkelések nem voltak jelentősek, közelebb álltak a középeurópaiakhoz, mint a balkániakhoz. Az első szentek általában a dinasztia tagjai közül kerültek ki. A krisztianizáció menetében a szerzők két szakaszt különböztetnek meg, az elsőben csak az uralkodó környezetére és a városokra, vagyis a fejedelmi székhelyekre terjedt ki, a második szakaszban már a falura is, és formálisan legalább befejeződött, ezt a temetési mód bizonyítja. Egyedül az elbai szlávoknál nem bontakozott ki ez a második szakasz (hozzá kell tenni, hogy a szorboknál mégis). Oroszországban a pogány szokások elleni harcot megnehezítette az óriási terület, meg a szomszédos, még pogány finn-ugor törzsek ' jelenléte, ezért a vjaticsok még a 11-12. században is pogányok voltak. Az előkelőktől többnyire csak a kereszténység formai szabályainak megtartását kívánták meg, az ellenkezőkre csak olykor szabtak ki, akkor is enyhe büntetéseket. A 12. századra Oroszországban az egyházi ellenőrzés a szokások felett már szilárd volt. Az egyház önálló eszmei tevékenységre is törekedett, ezt mutatják a csodákról szóló elbeszélések és az egyházi „tanítások". Az erkölcsi hatás a meglévő rend fenntartására irányult, a rosszat még a fejedelemben is bírálták, de csak szélsőségek ellen fordult az egyház, nem az egész feudális rend megváltoztatását kívánta. A gonosz elleni harca presztízst és tiszteletet biztosított számára. A keleti egyház kevésbé volt gazdag, mint a nyugati, ezért jobban beépült a társadalomba, talán az anyanyelvűség miatt is volt hatékonyabb. A szerzők itt nem vetik fel azt a kérdést, hogy már ebben a korszakban is az óegyházi szláv istentiszteleti nyelv nem volt azonos mindenfelé a beszélt nyelvvel, ha közel is állt hozzá. A szetzők, akik eddig sok vonatkozásban Oroszország egyedi voltát emelték ki, elismerik azt, hogy ez talán csak a források hiányos voltából adódó látszat. Viszont rögtö; utána újra a különleges helyzetet hangsúlyozzák azzal a megokolással, hogy Oroszország átvette és megőrizte a többi szláv nép kulturális örökségét. Persze az anyanyelvi igehirdetés sem segítette elő önmagában a kereszténység elterjedését. A papság és a társadalom leginkább Oroszországban állt közel egymáshoz, ez magyarázza az egyház itteni kivételes szerepét. Egy rövid időrendi táblázat elősegíti a tájékozódást. A 8 táblán megadott 23 illusztráció korabeli alkotásokat mutat be. Az egyes fejezetek lábjegyzetei sok szakirodalmi anyagot vonultatnak fel, nem ártott volna azonban egy tájékoztató bibliográfia. És nagyon hiányoznak a térképek. A szerzők, mint már a bevezetőben említettük, elsőrendűen a korabeli forrásokhoz nyúltak vissza. Nem vették figyelembe E. H. Carr találó megállapítását arról, hogy a források jelentik ugyan a gyümölcs kemény magját, de a hozzájuk fűződő interpretációk lágy húsa manapság szinte már fontosabb. Ugyancsak jeleztük már, hogy a románok megkeresztelkedése kimaradt, mert sokkal korábbi, amit a román egyházi terminológia alapvetően latin és nem görög rétege mutat. A baltiak is kimaradtak, mert ott mindez később ment végbe. Holott az összehasonlítást a jelenségek lényeges vonásait tekintve kell végbevinni, kronológiai megfontolásoktól függetlenül, ha egy bizonyos történeti folyamatot vizsgálunk. így a feldolgozás, jólfésülten, csak a 8-12. századra tetjed, s akkor az egész alapvetően szláv jelenség, a magyar fejezet az egyetlen, amely nem szláv népet tárgyal (és lehet, hogy ez is csak protokolláris okokból kapott helyet). Persze a kötetet a SzUTA Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézete jegyezte, az itteni szakértők kompetenciája is befolyásolhatta a tárgyalt kérdések körét. A korszak egyben az államalakulásé, ezért is zártak