Századok – 1990
Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617
660 Ρ RITZ PÁL kor igen nagy nervozitással követte nyomon. A fajvédő publicisztika 1919-1920-ban igyekezettel törekszik az olaszokat meggyőzni arról, hogy hibás dolog az osztrákok és a magyarok egy kalap alá vétele, a Habsburgoknak lehet számottevő bázisuk Ausztriában, de Magyarországon nincs. A rapallói megállapodás — vagyis az Olaszország és Jugoszlávia közötti 1920. évi szerződés — nagy csapást mért a fajvédő reményekre. Mégis a későbbiekben is azokra a szempontokra figyeltek, amelyek egy magyarolasz érdekközösséget látszottak alkotni, illetve erősíteni, a fasizmus győzelme pedig őszinte lelkesedéssel töltötte el őket. A római menetelés után néhány nappal Zsilinszky Endre emelkedett hangvételű, nagy lélegzetű írásban üdvözölte az itáliai fordulatot. „A latin nép valamikor nagyon régen, talán még Romulusz és Rémusz idejében megtalálhatta az örök ifjúság forrását ott a szép római hegyek között, és nagyot ivott belőle."11 0 Ezután nagy respektussal említi, hogy a forradalmi marxizmussal csak Olaszországban mertek döntő harcot provokálni. Az olasz nép „zsenialitásának" tulajdonítja, hogy látván „egyfelől az olasz állam szervezetének némi — minden más európai államéval közös — érelmeszesedését, másfelől pedig mérlegelve azt a körülményt, hogy egy alulról jövő társadalmi szervezkedéssel, annak módszereivel, népszerűségével és önkéntelen tömegerejével, aminő a szocializmus, csak egy hasonló társadalmi szervezkedés veheti föl a versenyt: egymásnak eresztette a két szervezetet,és az államot bizonyos rezerváltságban a háttérben hagyta". Felfogásának megfelelően Zsilinszky a fasizmusban nem látott népellenes erőt, és a fasiszta mozgalom nagyra növekedésében is egyoldalúan csak a spontán mozzanatot hangsúlyozza, a nagybirtok és a nagytőke, valamint az állam által nyújtott támogatást teljesen figyelmen kívül hagyja. A magyar belpolitikára gyakorolt hatását ellenben helyesen fogalmazza meg: „megerősít bennünket a mi keresztény nemzeti irányunkban, és gyöngíti kicsit aggodalmas természetű polgárainkban keresztény oldalról a félelmet a vörös veszedelem visszatérésétől, ultraliberális oldalon pedigfonynyasztja a reménykedést a régi ,szabad' világ visszatérte felől". A Bethlen-kormány felé vágva kiemeli a belpolitikai természetű fordulatnak a külpolitikára gyakorolt hatását. „...bármennyire is lenézzék a csak taktikusok a világnézeti egyezésnek óriási stratégiai jelentőségét a politikában, bizonyos, hogy másképpen érintkezhet egymással két állam, amelyet nemcsak érdekek visznek egymás felé, de a gondolkodás és az érzéS közössége is." (Eredeti kiemelés — P. P.) Zsilinszky azonban nem túlozza el ennek a szempontnak a jelentőségét, mint ahogy az egész fordulatnak is magyar szempontból alapvetően a kül-, és nem a belpolitikai jelentőségét hangsúlyozza. Az eddigi olasz kormányok magyarbarátságát vizsgálva úgy látja, hogy azt inkább egy általános igazságérzet, valamint a „francia elvakultsággal szemben való természetes ellenállás" motiválta, az új rendszer ellenben törvényszerűen kell, hogy ősi ellenségeivel — „akik viszont a mi ellenségeink is" — szembekerüljön. „Miután Mussoliniék élesebb és erőteljesebb nemzeti politikát hirdetnek, és nyíltan vallják az olasz impérium teljes kiépítésének nagyszerű történelmi feladatát a dalmát partokon, Isztriában, Isztria fölött, valamint Fiúméban, szembe fognak kerülni a szintén terjeszked-110 Szózat 1922. XI. 5.
