Századok – 1990

Folyóiratszemle - Gordon Leonard H. D.: Az Egyesült Államok a fegyverhasználat ellen a tajvani szorosban 1954–1962 III–IV/571

FOLYÓIRATSZEMLE 571 ezer fiatal települt át „új hazába". Módosultak a köztársaság egyes körzeteiben a demográfiai trendek is, tovább csökkent a falusi népesség aránya. Új vonása volt ennek a szakasznak, hogy zömében munkás- és alkalmazotti fiatalok vállalkoztak a szűzföldek feltörésére. (Voproszi isztorii, 1986. 12. szám 13-26. I.) M. LEONARD H. D. GORDON AZ EGYESÜLT ÁLLMOK A FEGYVERHASZNÁLAT ELLEN A TAJVANI SZOROSBAN, 1954-1962 A nemrégiben nyilvánosságra került dokumentumok — véli a szerző, Leonard H. D. Gordon, aki a. Purdue Egyetemen tanít kínai történelmet — lehetővé teszik, hogy mélyebb vizsgálat alá vethessük, milyen volt az Egyesült Államok és Kína viszonya az 1950-es években. Az Egyesült Államoknak az 1950-es években a Kínai Népköztársasággal nem volt diplomáciai kapcsolata, Tajvant viszont elismerte, sőt, 1954. december 2-án kölcsönös védelmi szerződést írt alá vele. Ugyanakkor az Egyesült Államok és személy szerint az akkori külügyminiszter, Dulles arra figyelmeztette Tajvant, nehogy fegyveres harcba bonyolódjon az anyaországgal. Eisenhower elnök is úgy vélte, hogy még a provokáció lehetőségét is el kell kerülni, de minden lehetséges módon, tanácsokkal, fegyverrel, szakértőkkel, kiképzéssel segíteni kell Tajvanon. S ha mégis fegyveres összeütközésre kerülne sor, csak hagyományos fegyvereket szabad bevetni, mint pl. napalmot, de atomfegyvert semmiképpen sem. Az amerikaiak tudták, hogy Kína Tajvanhoz közel eső területein fokozottan építkezik, de Csang Kaj-sek ígéreteivel szemben is szkeptikusak maradtak, hiszen arról legalább olyan jól tudtak, hogy 1955-ben már rendkívül sok katonát állomásoztattak a partmenti szigeteken. Ráadásul még ebben az évben a tajvani kormány egy sor erőfeszítést tett a szárazföld visszanyerésére: létrehoztak egy bizottságot ennek a kérdésnek a tanulmányozására, és ellentámadási terveket dolgoztak ki. Ez mind aggasztotta az Egyesült Államokat, különösen azért, mert közben Genfben a fegyveres erő használatáról folytak tárgyalások a Kínai Népköztársasággal. 1956-ra azonban már az is világossá vált, hogy ezeken a tárgyalásokon nem érhetnek el sikereket. 1956 elején Csang Kaj-sek már agresszívan azt hangsúlyozta, hogy egy ellentámadással megsemmisítheti a kommunistákat, a tajvani politikusok egyre-másra beszéltek helyi háborúk lehetőségéről. Ők is abban reménykedtek, hogy a Kínai Népköztársaság nem akar az Egyesült Államokkal szembekerülni, a Szovjetunió pedig nem kíván beavatkozni. Csang Kaj-sek 1956-ban azzal indokolta Eisenhowernek, hogy ütött a cselekvés ideje, mivel Kína társadalmi és gazdasági kérdései, problémái miatt teljesen megosztott. Az amerikai elnök azonban mereven elzárkózott a háborús javaslatoktól. Az Egyesült Államok és Tajvan álláspontja igen erősen eltért egymástól, mert Amerika kizárólag Tajvan védelmét tartotta feladatának. 1957-ben Tajvan tovább fokozta a fegyverkezést, a felkészülést az esetleges háborúra. Egy évre rá, 1958-ban az Egyesült Államok véleménye is megváltozott, mert a Kínai Népköztársaságban beszélni kezdtek Tajvan felszabadításáról, lelőttek két tajvani F84-es repülőgépet, augusztus 7-én tajvani és kínai repülők csaptak össze, augusztus 23-án pedig már a Kínai Népköztársaság partjairól nyitottak tüzérségi tüzet Tajvanhoz tartozó szigetekre. Ez a második tajvani válság új kihívást jelentett az Egyesült Államok számára. Növelték a térségben a katonai erőket, de ahogy telt az idő, világossá vált, hogy Amerika érdeke még mindig a konfliktus elkerülése. Az elkeseredett Csang Kaj-sek közvetlenül fordult amerikai diplomatákhoz, pl. Wilbur M. Brucker hadügyi államtitkárhoz, segélykéréssel. Az amerikai diplomácia tisz-