Századok – 1990

Történeti irodalom - Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése (Ism.: Jemnitz János) III–IV/540

541 TÖRTÉNETI IRODALOM hadseregnek s az egyháznak, amely mind a politikai, de még inkább az ideológiai életben majdnem meghatározó volt. Majdnem — mert hiszen a falangista ideológia nem volt ezzel azonos, s ez önmagában sajátos kettős hivatalos ideológiát és legitimizálást alakított ki, ami így eltérő volt mind az olasz, mind a náci gyakorlattól, ellentmondásokat tartalmazott. Harsányi kitűnően, tömören, nagy erővel tudta érzékeltetni a Franco-rendszer brutális elnyomó rendszerének „tökéletességét". (Kár, hogy Koestlernek az az írása még nem jelent meg magyarul, amelyben Franco málagai börtönében szerzett „tapasztalatait" írja le.) Harsányi Iván nem éri be annyival, hogy az elpusztítottakról és az elpusztításról ír. Plasztikusan ábrázolja a Franco-rendszer „mindennapjait", és azoknak a rettegését, akik még szabadon maradtak. Ugyanakkor a Franco-rendszer a régi bismarcki példával élve a „ korbács" mellett alkalmazta a „mézesmadzagot" is, és mindez nemcsak a modern szociális demagógiában mutatkozott meg. A valóság bonyolultabb volt az egyszerű képleteknél. Egy sor szociális intézkedés született — olykor a nagytőkések és nagybirtokosok rovására —, igaz viszont, hogy mindig a centrális államhatalom, a „caudillo" nagyobb dicsőségére. Ε kezdeti szociálpolitikai intézkedések sorába és irányába esik az el-, és sok esetben vérbefojtott szakszervezeti mozgalom helyébe kerülő új vertikális szakszervezetek megszületése. Ez ugyancsak eléggé sajátos spanyol jelenség volt, s a szerző a témának külön alfejezetet szentelt. A szerző fontosságának megfelelően tárgyalja a nemzetiségi kérdést, hiszen e korszakban került sor a nemzetiségi autonómia látványos szűkítésére, a centralizmus maximális érvényesülésére. Egy alfejezetben a kiépülő diktatúra nemzetközi kapcsolatairól, sőt e kapcsolatok szakaszolásáról, a kettős útkeresésekről olvashatunk. Berlin és Róma mellett fontos továbbra is London, még inkább természetesen a Vatikán. Harsányi különleges figyelmet szentel a „hispanidad" problémakörnek, ami egyszerre érinti a külpolitikai gyakorlatot és az ideológiatörténetet. Spanyolország ugyanis sok szálon kötődött még ekkor (és később is) Latin- Amerika népeihez. A rendszer és kultúra olyan intézményeit is bőven tárgyalja, mint az oktatás, a sajtó, megjelenik a tudomány és a művészet a maga sajátos bonyolultságában, hogy csak az emigrációs lét sajátosságait emeljük ki. Harsányi a Franco- diktatúra gazdaságpolitikai koncepcióit s annak gyakorlatát fejezeteken keresztül tárgyalja, vagyis „totális" képet nyújt a magyar olvasónak az általa vizsgált világról. A második rész a „vörös" Spanyolország utolsó napjait, úgyszólván agonizálását mutatja be. Külön-külön szól a Spanyol Kommunista Pártról, a Szocialista Munkáspártról, az anarchistákról, anarcho-szindikalistákról és a POUM-róI (a Marxista Egységpártról). A pártok mindegyike a válság idején frakciókra tagolódott a különféle megoldási módozatok szerint. A kommunista párt volt az egyetlen, amely egészében kitartott a végső ellenállás mellett. Az epilógus a második világháborúig vezeti el az olvasót. A spanyol polgárháború 1936-39-ben is elválaszthatatlan volt a fasizmus és az antifasizmus nemzetközi küzdelmétől, a világháború kirobbanása minőségileg új helyzetet teremtett. Sok be nem vált remény fűződött hozzá, de voltak olyanok, amelyek a valóságban is eredményt hoztak. A szerző a folyamatot inkább csak felveti, de lényegileg már nem tudja — terjedelmi okok miatt — teljességében nyomon követni. Ez egy következő kötet témája lehetne, mely a Franco-rendszer belső alakváltozásait, fellazulását és végét tárgyalhatná. A kötetet hasznos mellékletek egészítik ki. A könyv minden erénye ellenére úgy tűnik, a magyar nyelvű irodalomban még Harsányi Iván írásai után sem megoldott a szakszervezetek megjelenítése a köztársasági Spanyolországban. A modern spanyol irodalomban sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szakszervezeteknek, pontosan azt magyarázva, hogy a valós életben egy lépést sem lehetett nélkülük tenni, ők voltak az üzemek tényleges „gazdái". De ha ez így van, ebből sok minden következett, s mindez néhány összefüggést később is jobban megértet (akár az üldözések, akár a vertikális szakszervezetek megszületése vonatkozásában). Problematikus az is, hogy Harsányi az általa — magyarul — először ismertetett