Századok – 1990

Történeti irodalom - Problemü vnutrii vnesnepoliticseszkoj isztorii Rumünii novogo i novejsego vremeni (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/534

536 TÖRTÉNETI IRODALOM dalom már elismeri. Mai szemmel nézve persze a kritikát még árnyaltabban kellene megfogalmazni (az előbbi cikk éppen azt hangsúlyozta, hogy a munkásmozgalomnak minden országban meg kell találnia a sajátos megoldást, Dobrogeanu-Gherea meg éppen ezt tette). A tanulmány befejezése nagyon hasznos módon összegzi, mit kellene még tovább kutatni Dobrogeanuval kapcsolatban: oroszországi narodnyik periódusát, a II. Internacionáléban játszott szerepét, kapcsolatait Plehanovval, V. Zaszuliccsal és más orosz szocialistákkal. Reformista és polgári részről származó értékeléseket sem vetettek még kritikai vizsgálat alá. V. Je. Varatyik ,,A romániai munkásosztály egységének problémája 1944-48-ban a szovjet történetírás megvilágításában" kimutatja, hogy a problémát 1947-től vizsgálták, sokáig sematikusan, ami azonban érthető. Idővel halmozódtak fel a tények, amelyekből megszülethetett az a koncepció, hogy a két munkáspárt egyesülése egybeesik a polgári demokratikus átalakulás teendőinek befejezésével, ez tette objektíve szükségessé az egyesülést. A szociáldemokrata párt fejlődésének egyes kérdései még további kutatásra szorulnak. A külpolitikai tárgyú tanulmányok sorát I. Sz. Varta nyitja meg „Franciaország állásfoglalása a dunai fejedelemségek egyesítése ügyében az 1858-as párizsi konferencián". Az eddigi nyugati felfogás szerint III. Napóleon támogatta az egyesülést, a szovjet szakirodalom szerint nem. Varta úgy látja, hogy korábban támogatta, 1857-ben azonban engedményeket tett Angliának, ezért járult hozzá a kérdés kompromisszumos megoldásához. Az orosz kormányzat ekkor a balkáni népek szabadságtörekvéseit támogatta, tehát nem ellenezhette az egyesülést, bár nem látta szívesen. A kompromisszum elérésében, pl. a konzuli joghatóság kérdésében az orosz állásfoglalás volt a döntő, de az egyesülést valójában megtiltó döntés angol és kényszeredett francia nyomásra történt. III. Napóleon a gazdasági válságra és ebből eredő j belpolitikai problémáira való tekinteltel nem mert ujjat húzni az angol kormánnyal. Je. Je. Csertan „Alexandru Cantacuzin athéni és konstantinápolyi missziója 1865 őszén" abból indul ki, hogy a nagyhatalmak az önállóságra törekvő Cuza fejedelem lemondatására törekedtek. Cuza azzal bízta meg a nagybojári családból származó Cantacuzint, hogy puhatolja ki egy oszmánellenes balkáni összefogás esélyeit. A görög kormány elutasító választ adott, Oroszország sem helyeselte a fellépést. Konstantinápolyban Cantacuzin a nagyhatalmak Cuzával kapcsolatos állásfoglalását igyekezett felderíteni, az orosz nagykövet szerint Cuza legyen lelkiismeretes a fennálló szerződések betartásában, vagyis: ne próbálja meg a függetlenség kikiáltását. A görög elutasítás mialt Cantacuzin már nem is ment el, hogy a nemzeti mozgalom vezetőivel tárgyaljon. Cuza 1865 decemberében be is jelentelte lemondási szándékát a nagyhatalmak állásfoglalásának ismeretében, de a szemben álló konzervatív-liberális koalíció attól félt, hogy ezzel még nagyobb népszerűségre tesz szert, ezért 1866 januárjában erőszakkal megbuktatta. A. Sz. Agaki „Románia csatlakozása a Hármasszövetséghez" az eddig ismert motívumokhoz néhány újat tesz hozzá. Románia a Monarchiával a dunai hajózás ügyében került ekkor ellentétbe, de Franciaországgal és Oroszországgal is. Nemzetközi elszigeteltségéből ki kellett törnie, hivatalos semlegességet a kormány nem akart. Oroszországtól nem tudott kölcsönt szerezni, egy francia-orosz összefogástól is félt. Ezért Károly király közvetítésével Németországhoz fordult, ezt a lépést a neokonzervatív „junimisták" is támogatták. A csatlakozást a német és az osztrák-magyar kormányzat is szerette volna, de álnok módon. Bismarck még Romániának a Monarchia és Oroszország közti lehetséges felosztásával is presszionálta a románokat. A tárgyalások Kálnoky közös külügyminiszterrel folytak, aki pl. a Monarchia-ellenes irredenta propagandának a tilalmát végül elejtette, mert I. Bratianu miniszterelnök szerint ez nem tanúskodna a kölcsönös bizalomról. Bismarck csak kétoldalú szerződést kívánt a Monarchia és Románia közt, de végül ezek nyomására Németország is csatlakozott a szerződéshez. A csatlakozás az érdekek pillanatnyi és részleges egybeeséséből adódott, Oroszország ellenezte, Románia nem volt egyenrangú ebben a szerződésben, a fő célt, a közvetlen szerződést Né-